Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VONAT ÉS LÓ, AZ ÁLLOMÁSON

VONAT ÉS LÓ AZ ÁLLOMÁSON

 

Már prímán megtanultam

gyűlölni a vonatokat.

Az expresszt, a libakergetőt.

Egyformán késnek akkor is,

ha elvisznek valamit

megmaradt kincseimből,

felzászlózva,

fúvószenekarral az állomásról,

s nem hoznak

eltévedt füstöt se vissza.

 

Már a hajók se vonzanak.

Morgott már fülembe eleget

rossz motor,

lassú áttételen

előbbre jutást ígérő kékszalag-rend,

bevont, vagy széllel

cipóra dagasztott vitorla.

Egyre megy.

 

Minden tengerem visszahúzódott

zavaros, döglött haltaktól bűzlő pocsolyába.

A haragvó,

megöregedett Isten lábnyomában

új élet, megtartó hit ritkán terem.

 

Hermész, Ikarosz és

Pegazosz

szárnyalását sem irigylem.

Ők elvannak maguk.

Egyszín, vagy röpke kontra,

szivárványra mázolt egekben.

kiosztott, beosztott,

visszaosztott rendben összejönnek,

nagy jól kibeszélnek

csalást, hódítást, bukást.

 

Én, a rímben Héphaisztosz,

egészen apró, ráncossá aszott,

kiskalapácsot bámulok.

Kialudt fújtató előtt,

a hideg üllőhöz szorítva arcomat

tüzekről álmodom.

 

Marad a láb, a kettő, a fájós.

Vigyázós itt-ott, most is.

önromboló utam bejárni végig.

Nagy ló voltam egész életemben.

Nincs titkom.

Erre születni kell.

 

A nyerítés sem hallatszik az égig.

Ennyit tudok.

Ki tudja jobban?

 

Balog Gábor

-csataloo-

2021.02.06-