Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


TÁTRAI MAGÁNY

 

A ködben fenyők,

gyertyák hegyoldalon,

virág semmi,

csak gyertyafák.

Fülemben

régi dallam

fest zenét,

számból füst száll

unottan.

Csendes éj volt,

aludtam nyugodtan,

képeim nem zavartak,

se harc, se béke,

az egészre ráült

a tátrai csend.

Margit karcsú alakja,

mi tövisként

ütötte magát

képzeletembe,

ma éjjel

nem kísértett.

Miért tette volna?

Elment!

Csak fogta magát,

a bennem alakított,

képzelt figurát,

 a jót, a kedvest,

a szerelemre

és pont rám

kívánkozót,

aztán kihúzott

lelke összes

Bedeckeréből.

Az ajtót csendesen

becsukta.

Nincs csábítás,

nincs addkezed,

leszszebbnapunk ígéret,

megnézte, hol a talaj

a lábam alatt,

és rántott rajta egyet.

Ráült, elrepült.

 

Fekszem hátamon,

a hegyoldalon

a fenyőket számolom.

 

Mint tűz melegétől

magasra hajtott pernye

- Margit ma messze.

Igézném,

de gyenge az elme.

Kísérlet nulla sikerrel.

Álomtalan,

semmi éjszaka

összes nesze

mellemre ült,

tartott éberen.

Majszoltam ködöt,

tejébe fújtam kékjét

a füstnek,

hallgattam ahogy

hangosan

horkol a lélek.

 

BGJ. 2008.03.04.