Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


NYARALÓK

egy-korszak-vege.jpg

NYARALÓK

 

Emlékszem, ahogy egy borban-sörben pácolt elfuserált ismerősöm, tán több is mint ismerős, és új világban feltörekvő, sikeres testvére egy taxisnak eladta, akitől én vettem meg az adásvétel után három évvel. Tartom emlékeimben a kilencvenegyes árvíz rettegéseit elhalt párom, a közös pénzünkből -nekem volt, neki nem - friss tulajdonos szeméből. Emlékszem, hogy a családi gyöngyszemnek épült ikerfél adásvétele hogyan, kik között, milyen feltételekkel zajlott, miért nem én lettem rá a vevő, s később hová fajultak a szomszédviszonyok.

 

Emlékszem, ahogy a hét fiús, öt külön ház-nyaralós B. család kikopott. A mindig napszemüveges stroke-halála volt az első, majd nem kihalásos alapon követték a többiek. A kezdeti kilencvenes évek gazdasági kényszere a munkáscsalád összekuporgatott pénzén, saját verejtékével, kalákában, de nívósan épített apró menedékeit vitte, tette placcra, hogy vehessen kenyeret a kiköltöző.

 

Emlékszem, ahogy nekifeszültünk egymásnak R.-el a kiszolgált kézilabda edzővel kutyasétáltatás okán. A focipályára előttünk, ami, ahogy az elhagyók száma nőtt, simán megszűnt, ma nem hivatalos földút szeli ketté. A lepkepásztor-botokat faragó egykori igazgatóra, s arra, hogy halála után a feleség-titkárnő Madeirára utazott felejteni. Szilirózsára, akit a pár évig itt lébecoló ivótárs-asszony hozott, majd ahogy a pénz elfogyott, mert pénzkút is elitta az eszét, anyjástul hazament a sztyeppékre.

Az első kiköltözőkre és későbbi követőikre. Miépes, később Jobbikos K.- ra, aki kemény munkával épített fél-szarból várat, s esténként, vagy pihenő- s ünnepnapokon együtt ivott, nevetett, becsült közös értékeket a fogatlannál a vele alapból, szellemi politikai hitvallása alapjából kiindulóan szöges ellentétben álló sokakkal.

 

Emlékszem B. és I. kerítésén a rögzített fa lapocskára, amire az ebédével, otthoni főztjével elsőként elkészült tette ki a szomszéd-tányért, kóstolóba. Arra is, ahogy B. elsírta magát, amikor asszonya okos unszolására, hirdetett és eladott, s teremtett a pénzen új egzisztenciát sok évvel ezelőtt, gyereknek, unokáknak. Az ételkostóló mindig bringás szemlélődő, volt nagyember szomszéd most árulja házát. Gyerek, guru, meg akadémikus, ott felnőtt, egy sem kíváncsi rá.

 

A VM.-ből eltűnt, a nyolcvanhatban lélekkel székely himnuszt zárórakor éneklő arcokra is emlékszem, őrzöm mosolyukat, közös táncainkat. Ma? Se a közönség, se VM.

 

Táncolnak fejemben rossz, másokat sértő mondataim és a megnyugvásos a tudat, hogy volt merszem és időm is bocsánatot kérni értük.

 

Emlékszem mindenre. Ragozott és nem ragozottra, arcokra, teraszomra hányó, lump éjszaka után rongyként kéréssel nyakamba varrt használt celebre, szemetesemberekre, hajósokra, akik fele adottságból, fele kényszerből lett az, ami maradt. Konyakos varázsasztaloknál magukat világmegváltónak hitt tömény butasággal, vagy épp úri hallgatással, gőggel fényező egyformán senkikre, csodaépítészre és csodaépítész elhalt csodaszeretőjére, de legfőképp a csöndre mindük után.

 

A falu arcát is őrzöm. A ritkán és kivételekkel befogadót, meg a kirekesztően haszonlesőt. A tanácselnök vállalkozó rácokkal gyűrt kedves arcát és az új hullám elődje nyomdokaiban tevékeny simábbat is. A már rég nem praktizáló doktornő kedves barna arcát. Egyesek mára halott törekvését tűz és víz, nyaraló és őshonos összebékítésére, mások kocsmai szavazatszerző megjelenéseire.

 

Félig idegen voltam, maradtam. Biztos az én hibám. Az idő megállíthatatlan. Diófám törzsén három tündérem torz ráncokba bújt, már nem felismerhető, F. férfi létére tíz éve festi a haját és pingpongozni is elfelejtett, nincs több kocsmával szembeni boltból hozott friss kenyér, lángolt kolbász, újhagyma-reggeli két feles, meg egy sör mellett. J kitart, de ő is kiöregedett. A focibíró funkci nyugdíjas, s szerencsétlen anyósa két sörtúra közötti lejtmenetét kényszerből szakállas viccek mesélésével tölti viccláda vetélytársa, Zs. D. nyomtatásban hál'isten többé nem szerepel, de lájkolja új törekvéseit N. a sehal-se hús. A dalos F. régen felhők közül drukkol Fradinak, és a pincébe zuhantnak összes csontja beforrt.

 

Megyek, mert temetnem kell mindent. Párom kis, pocakos hasát lányomat várva a rég kivágott orgonák előtt, a homok sercegését a strandon, a nekünk kinyíló minden vadrózsabokrot, s a télre teának leszedett csipkebogyót. A kályha etetését, kétóránként jó akáccal, az ellapátolt hóhegyeket, meg a korán teraszon gépelő magam elől, tőlem tíz centire kíváncsiskodó mókust is. A kiöregedett Atlantisz zenészt, A BKV majdnem fővezért, a Svájcból hazatelepült ripacsot lóval két kutyával, meg az iszákos folyó-tudort, az egykori aranyásót.

 

Minden változik. Örök csak a schölleráj marad................

 

Írom ezt a Felszabadulás előtt egy, az utolsó tervezett, lomtalanító kilátogatásom előtt is egy nappal.

 

Te hely! Maradj áldott! Nincs tüske bennem! S, ha tévedek, s lenne, majd elég velem!

 

Balog Gábor

-csataloo-

2017.04.03.