Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

MÚLÓ IDŐ

 

A folyó, hol árad, hol apad.

Tavaszt hoz, nyarat,

görget fövenyen követ,

nevel.

Tanulni vágyóknak mutat rákokat,

sarat rajzol a fűzre.

Szúnyoggal áld partra tévedt szerelmespárokat,

de megmutatja, hogy halászik csemetehalra,

küszfiókra a jégmadár.

 

Ráncait naponta igazítja,

homokba írt kérdéseim felissza első hullámverés.

 

Kevés maradt neked, te Kedves!

 

A folyó? Naponta elmegy

és visszajön.

Monoton változó.

Hordja táncos nagy hajóit, hegy- és lejtmenetben.

Uszadékot, dögöt dagaszt vizében,

s a kövek rejtekében

kéksüllőt bújtat horogtól.

Útja? Egy irány. Fentről le.

Tenger felé. Harmattal jelzi kertem füvén

reggelente: Itt és örök vagyok.

 

Partján ülök, szokottan.

Rólad, magunkról gondolkodom.

Én nem termelődök újra!

Elvisz a kor. Sajátom.

Én, bizony, barátom, társam,

nem kérhetem, hogy elmúlásig fogd kezem.

 

Te még minden lehetsz!

 

Igazítanám ráncaim. Nem megy.

Önzés, ha elküldelek,

önzés, hogy visszavárlak,

és nem tudom, hogyan dönthetek

igénnyel, javadra.

 

Cherchez la femme,

cherchez la femme.

Megtaláltam. Későn talán.

 

Ma, délután, távol kerültél tőlem,

és nagyon közel.

Várlak, holnap az állomáson.

 

-csataloo-

Balog Gábor.2010.06. 16.

http://www.youtube.com/watch?v=l-lJZiqZaGA&feature=related