Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A hajóról jöttem haza, későn, tánc után. Lányokat forgattam, hívottan és visszahívottan.  Csak tánc, csak a forgás, zene.

Hiányoztál szép szerelmesem! Eszembe jutott valami foszlány, egy neked üzenni kész gondolat, és ott hagytam csapot-papot. Irány a távolság világa!

Ahogy kijöttem, a hajópalló ritmusra ringatódzott. A part mentén, sötétben, küszök járták megkésett nászi táncuk. Kutyám, otthon, virgonc, hófehér hittel örült nekem. Vagy szeret, vagy enni akart.

Nyarat lezáró augusztus éj ült a teraszon, csendes esővel. Kerestelek, de már aludtál.

A nyaraló egyetlen nagyszobája ablakán fekete szúnyogháló feszül. Két éve vettem. Valami fehéret cseréltem erre. Érdekes volt. A korábbi leárnyékolt, fényt vett-vitt magával. Az új, szélesre tárta a kertet, bentről minden jobban látható éjjel is, s kívülről átláthatatlan.  Új világ egyik apró csodája.

A hálóra aznap, hogy elmentél felkéredzkedett egy borostyánhajtás. Emlékszel, a kertoldali fal azzal benőtt.  Naponta kapaszkodott, keresztbeszelve az ablakot. Egy idő után eldöntöttem, mire átéri a távot – visszajössz. Tudod, alig maradt pár centi útja!!

Nézem a naptárt. 20055 van.  Új év, régi ígéret, hogy írok. Betartva jó.

Kinti éveim zajos ajtócsapkodással jártak. Nyitottam, zártam.  Hosszú leveleket írtam kétfelé is, és közben megszerelmesedtem, amúgy rendesen.

A lány, a nő, már pár éve férjezett volt. Vegyes házasság. Bolgár a nő, a férfi lengyel. Polak-venger dva bratanki nem sokat érdekelt. A férj jó messze, valahol Opole alatt, a nő meg tele dallammal, verssel. Puskinokkal oroszul, Hriszto Botevvel az anyanyelvén. Néha egy Poe angolul. Hosszú cserkészet volt, míg ágyba vittem, de lehet, rosszul emlékezem és ő volt az indító. Tél volt. Hideg, fehér. A hóba írtuk összefont nevünk és szegényes diákszobát tett palotává sok szeretkezésünk. Prosztógyerek és nagy ember férjezett, barna lánya.

Anyává lett a télben. Utólag tudom. Karácsony előtt váratlan eltűnt, s csak Szenteste hozta meg, díszített fám alá. Állt előtte, és patakban indult a könnye. Sírt. Idővel kibökte: Küretről jött. Elvetette.

Én is őt.

Nyomot hagyott. Beégett kesert, hiányt. Beálltam habzsolni habzsolhatót, hogy felejtsem. Hedon irigykedhetett! Mindennek híre ment, s a dékán is berendelt raportra. Ordított, mint jobbfajta nádifarkas: „Hányat rontottál meg a lányaink közül?”

Pimasz voltam és önérzetemben sértett, hát megfeleltem: „Keveskén kellett csak rontani!”  Ebben maradtunk.

Még aznap este beloptam a pinceablakon a kollégiumba egy barna lányt. Két hétig ott lakott szobámban.  Zajos, ajtódörömböléses lebukás után is megmaradt. Tizenhat évet éltünk együtt, és szép fiút szült nekem. Kedves szívemnek ma is. Huszonöt éve váltunk.

Az eső csepeg. Szürkék a fények. Csak Te világítasz sárga-fehéren. Tegnapból itthagyott szép aurád.