Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MÉRLEGEN

MÉRLEGEN

 

Egyszer,

egy gazdag ember

szájába vett. Csócsálta verseim

bólintott elégedetten

középszer gyanánt

elmennek rímeim

de torkán akadt a tartalom.

Mint mondta,

a kéményig tudok csak repülni,

érvényesülni bennem, vagy másban embert nem hagyok.

Aszociális vagyok.

 

Nincstelenségemben

termeim sokak.

Tükrös szobák.

A foncsorból?

Megszokott visszanéző,

az engem figyelő,

rólam jelentő,

jegyet produkcióra nem váltott

bliccelő,

haraggal, vagy unott pofával

kritikus posztot igénylő

társ, 

a gazdagember-arc,

mond kicsinkét lekicsinylő

féligazságokat, mert miért ne tenné?

 

Tükrös szobáim felett,

számolhatón,

részekre, felzabálásra oszthatón

megannyi kék egek.

Remek világban éltem és lehettem volna

az ég magam,

megrakva csillagokkal

harsonás angyalokkal,

vagy bohókás

Sebaj Tóbiás,

a gazdagemberek ízlésvilágát

szóban hirdető,

fogható vátesz,

magyar látomás,

de eltáncoltam

el én,

jussom, mi nem jutott sosem!

Adtam kuporgatás helyett

hogy uborkafára jusson

csócsálható, naponta manna.

Nevesíthetőn.

 

 

Öt takaróval alszom.

Az öregség fázós.

Már nincs, nem is lehet,

ki betakarna.

Ilyenkor mondja ateista,

az Isten anyja akarta így.

 

A hóvirágom,

Horányban, tizenhét centi tél alatt

tör utat

magának felfelé.

Jön tavasz. A szemközti

nyírfa kopasz semmittevését

lassítja sok centi hó

engem elmúlásokba épp tűrő jelenbe.

Hegyén az álomlopó

a szarka rikácsol.

Szemben,

a dróton,

vöröshaj-balkáni gerle talált helyet

temetni nyárban majd megjövő

garantált délibábot..

 

Látom, tudom.

Emberek!

Aszociális vagyok.

 

Balog Gábor

-csataloo-

2012.02.06.