Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép

 

KVÁZI PUBLICISZTIKA, DE LEHET, ÖNVALLOMÁS


Magát amatőrnek aposztrofáló, messze nem amatőr barátom írását olvasom az irodalomról. Egy szeletéről. Az internetes oldalakon közösségekbe szerveződő, jószándékú emberekről, azok alkotásairól, viselkedés- és szerveződési kultúrájukról.
Az illető irodalmi előéletéről kevesebbet tudok, mint illene. Itt-ott, ahol lehet, utánanéztem. Irodalmi portálokon megjelent írásai egy részét, a szerencsés, időbeni együttes jelenlétnek köszönhetően, végigolvastam, rágtam. Nem könnyű ember. Tiszta. Nem fél kimondani a gondolatait, törekszik a szabatos megfogalmazásra, és, persze, tele játékkal, ötlettel. Gondolkodó és játékos ember (sic - írhattam volna latinul, ha már legalább ezt tudom). Homo……

Kezdő megjelentetőként, nevezetlen webes helyen volt afférom vele. Emlékszik rá, vagy elfelejtette? Oly mindegy! Sértett? Sértettem? Mit számít!
A lényeg mindig az út! Útból, jut mindenkinek. Sokaknak több is. Az utak jellemzője, hogy mint mi, emberek-emberekkel, az utak-utakkal találkoznak. Keresztezik egymást, futnak egymás mellett, végetérnek, vagy egybefolynak. Az úton mindig van visszaút, van zsákutca, van mafla körbe-körbe kerengő. Az utak sokfélék.

A jótollú, magát amatőrnek aposztrofáló, lehet, nem tudja: Egy úton jár velem. Lehet, ő a fő irány és én a leállósáv burkolt, vagy agyagból döngölt süppedő pár métere, lehet időnkét, helyenként szerepcsere. Neki és nekem is adottak kátyúink.
Ő amatőrnek vallja magát pedig nem az! Én messze nem! Ő profi. Vérprofi. Én messze nem! Elgondolkodtatott és leültem robotolni. Írnék valamit, egy kicsit vele rokon gondolkodásról, félsorsról, ahogy tudok.

Verset írok. Minden emberben ott a költő. Igaz. Úgy négyszáz fölötti száma, az itt-ott publikált kvázi lírámnak, förmedvényeinmek.  Költő vagyok?
Igen!
Tudjátok, bátorság kell ahhoz, hogy kimondjam! Van alapképzettség, megvan az olvasottság, no, nem katedrák tizenkétcentis magasából osztott malaszt, csak önképzés, utánolvasás, lexikális tudás, befogadókészség az újra-szépre, izzadtság, munka – és mégis, mindez kevés lenne a bizonyossághoz. Mitől a kinyilatkoztatás?
 
Egyszerű. Ma, túllépve négy év kishitűségén, alakulva, magamat alakítva, találtam hangot, ami sajátom. Hiszem, hogy tiszta. Költő hangja? Én csak belül hallom vissza. Magamnak az!

Nagyok indítottak el akaratlan. Nekem nagyok. Apám, a matematikus-fizikus, aki imádta Áprily tiszta hangját. Ugyan mi várható egy szeretethiányos gyerektől, ha az nem, hogy megismerje, mi az, amit az apja szeret? Megismertem, megszerettem. Tizennyolcévesen egy apró kis sorsfordulóm előtt, vagonlapátolással szerzett pénzemen három kötetet vettem az akkor frissen nyomtatott, hatvannyolcban még nem „összesből”. Hármat.
Egyiket apámnak adtam, a másik landolt ma galambra hízott, egykor karcsú lánynál, a harmadik rongyraolvasottam kíséri éveim.
Túl az otthon szabatos, szép magyar beszédén, én Áprilytól tanultam meg tisztelni az egyértelmű, pátosztól mentes beszédet.  A Vén csavargó…. ma is napi imám.

A másik nagy indíttató, egy szódásüveg szemüveggel megáldott vézna kis nyeszlet alak. Kényszerből magyartanár, akit egy katonatisztből gimnázium-igazgatóvá vedlett Ember mentett meg az ötvenhat utáni számonkérésektől. Istenem, kamaszként hogy utáltam ezt az embert! A pulpitusról végigvillantott szemmel az osztály lányain, szedett magának csokorba virágot a legszebbek közül, hisz „Rendező” volt az istenadta. Megutáltatta velem négy súlyos évre, József Attilát.
Ma hálás vagyok neki. A zsigerből eltett utálat, a folytonos, önerős útkeresés nem sillabuszokkal vezetett az útra. Magam törtem át forráshoz bozótot. Odaértem. Tanultam. Eltettem. Jobban lett enyém, mint szimpla rácsodálkozóké.

Ismertem egy kedves, szép, félcigány, megélhetési kurvát, évtizedekkel később. Se hangja, se ritmusérzéke semmi vershez. Táskájában, a mindig elfelejtett óvszer helyett, egy ma is kevéssé ismert óriás, Jatzkó Béla, amolyan tízforintos magyar kiadványnak megfelelő, kis, Kriterion kötete lapult. Elhallgatott ember, elhallgatott csoda-versei.

Beleöregedtem a saját életembe. Átéltem jót, rosszat is (az utóbbit a tehetségteleneknek sem kívánom), és találtam nekem egyverses óriást. A verse a második, napi imám. Erdély szülötte.
Ők indítottak.

Jutok saját szavakkal valahová? Valójában, nem foglalkoztat. Teszem a dolgom, mert hiszem, hogy van.

Talán, egyszer, ha meglesz a hangulat, ezt is folytatom.

- csataloo -
Balog Gábor

P.S.
Versíráson akkor gondolkodtam el először, amikor anno az ÉS-ben „mai magyar tehetségek” írásaként publikáltan olvastam, (igyekszem pontosan idézni a meg nem jegyzett nevűt):
„Mióta egy reggel egy banya
belevilágított az arcomba
nem tudok igazán örülni
a korai hajnaloknak „