Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KUTYÁM

 

2012.04.25.-077.jpg

KUTYÁM

 

Megkezdte utolsó harca harmadik hetét az elmúlással a kiskutyám.

Mindössze tíz éves, de abból az alomból, ahonnan ő jött, ez az átlagos, várható kor.

Mint minden túltenyésztett fajtatársa, ő is hordozott magában a keverékeknél ritkán, vagy soha elő nem forduló hibás géneket, de olyan szép volt, oly kedves, ragaszkodó!

Havanese.

Törzskönyvvel hetven, könyv nélkül harminc volt az ára. Én harmincért vettem. Testvérei az úri családokhoz jutottak, pedigrével, ő meg hozzám, a pörköltfalóhoz májusban, a mi tájainkon Isten tán legszebb havában. A „csataloo” - pörköltfaló.

 

Kertes ház, ergó májustól nyitott az ajtó a kertre, s a kis szőrpamacs hamar szobatiszta lett. Ismerkedés egymással és a világgal, kerítésléceken átdugott, visszahúzni nem tudott csöppnyi fej, szétrágott sámli-keresztléc a fogzáskor – ennyi.

Munkás időmben nappali kizártság reggel hét este hét között az udvarra -éjjeli tíz fok fölött-, és bezártság a meleg szobába a télre hajazó, meg téli hónapokban. Séták együtt...

Játék és műbalhék, hörgés, vicsorgás. Vonakodás gumi- és plüssbabákon. Parízer, csirkenyak-vagonnyi, és persze mindaz, amit én is ettem. Mert ha ettem, odaült, figyelt nagy barna szemével, várta a lepottyanót. Sikerrel.

 

Beépített defektje a második tüzelés után jelentkezett először. Petefészek-gyulladás, nekem el sosem mondott -hogyan beszéljen egy kutya- viszkető érzés, és a szőr kitépése fenék-baloldalon. Nem politika, tény.

Vittem orvoshoz, ahogy illik. Azt mondta, költhetem rá az Isten pénzét is, lesz diagnoszta, meg műszeres is, ha pénzért viszem, de a hiba elháríthatatlan. Génvezérelt.

 

Eléltünk együtt tíz évet. Egyszer, három éve, a tüzelés utáni belobbanás már elvitte volna. Párom mentette meg. Ósdi recepttel, türelemmel, amiben, hogy sikeres legyen, tán a kis dög is besegített.

Ma harmadik hetébe lépett utolsó harcának, amit már feladott.

Egy hete már nem eszik, a gyógyszer is kényszerrel veszi be, s kötödése a világhoz már nem én, nem mi vagyunk. Csak a két pohár víz, a dobogó szív, meg a nyitott kertajtó. Bámul kifelé, lesi a változó időt, és kinn végzi a dolgát. Sétálni nem jön.

 

Ha hazaérkeztem munkából, boltból, faroklengetéssel fogadott. Ma a csengőt sem ugatja meg. Látta, szerette három messzire szakadt unokám. Látta Bözsém, a Barátom. Livimnek szíve csücske. Ma csöndes.

Az állatorvosi konzílium, ha hívhatom két becsületes orvos közös véleményét annak – tanácstalan volt. Felnyithatjuk, de értelme nincsen, a túlélés-esély már születéskor elgaloppozott.

Nem altattatom el.

 

A küzdelme, aminek már nincs ereje, vitalitása, tót nagyanyám utolsó, kórházi ágyon töltött napjait idézik. Aki tudta, hogy ideje eljött, menni kell. De ott és akkor, az elmúlás előtt egy nappal még elénekelte nekem, hogy tancovala by som!!!!

Kispicur, blogbencó nem énekel. Nem is sír.

 

Csak én......

 

 

Balog Gábor

-csataloo-

2o14.o9.1o.