Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

IV. Fejezet

Quasimodo? Flórián!

 

 

Piroskát szerették a környéken a velekorúak. Fiatalok és a nála idősebbek is. Kedves, csendes teremtés volt, mindenkihez, mindig volt jó szava. Akire rámosolygott, furcsa, kissé visszafogott ’énisittvagyok’ mosolyával, az érezhette, nyitott, barátságos emberrel áll szemben.

 

A fiatalokkal gyerekein, és a nyári időszak vizimotorozásai közönségével került időről időre kapcsolatba. Óvatos volt velük. Nem akaszkodott a nyakukba, hagyta, csinálják, amit szeretnek. Lánya udvarlóival, baráti társaságával  - mert egyre gyakrabban jelentkeztek a szép lánnyá serdült Panniért – közvetlenül természetesen bánt. Nem volt benne elriasztó szándék. Ezt az udvarlók is megérezték, respektálták. Az eredmény az amúgy egészséges értékítéletekkel spontán megáldott nővé fejlett Panninak kedvezett. Vele bántak a fiúk nagyobb szeretettel.  Vigyáztak rá, igyekeztek nem bántani. Tóni barátait elegendő volt lekenyerezni a melegedőben egy-egy gyorsan az asztalra varázsolt uzsonnával, ahova a gyerekek a tópart és a közeli dombok, meg a futballpálya módszeres lelátogatása után rendre visszatértek. Piriből sütött az anyaság és a barátság ötvözete. A kölykök időnként megkeresték személyes gondjaikkal és a felnőtt asszony őszinte igyekezettel próbált megoldást keresni a különféle, naponként más összefüggésekben felmerülő, de zömmel a szerelem, a szülő-gyerek viszony és a ’most mit csináljak, bajvan’ variációk között mozgó kérdésekre.

 

Az idősebb korosztály a tiszteletet érezte és a törődést. Ahol tudott, kedvükre tett. Átjárt a hatodik szomszédba is segíteni, leszedni a gyümölcsöt, vagy megbeszélni, hogy tervezzenek szökőkutat. Besegített egy-két nagyobb bevásárlásba fuvarral, ha Pécsre ment. Szerették az öregek is. Oszi bácsi, a kocsma mögötti szép családi ház verselő lelkű nyugdíjasa, rímeket faragott róla, képeit kínálta, ajánlotta ismerőseinek. A Művészeti Alap, Pirinél majd tizenöt évvel idősebb, korán leszázalékolt és az elkerülhetetlen vakság felé menetelő vezetője, a fájó lelkű festőnő, kicsit a lányának érezte. A saját felfedezettjének.

 

Összejártak módjával, ezzel is azzal is. A találkozókon előkerült mindig az egy üveg bor, az olcsó, vagy flancost játszották, és korsóval ittak Stella-Artois-t viszkivel. A beszélgetésekben örök téma volt az élet, a szerelem. Pénzről senki nem beszélt. Piri titkát, az akasztott ember kölcsönét már rég kibeszélte a falu, és napirendre is tértek fölötte. Mara, az hűtlen feleség volt a hibás! Megérdemelte! Piroska, tudta, nem így van. A találkozók, a beszélgetések új színeket adtak a másnapi képhez, körbejárták a hangulatot és ecsettel kezében valóban, másnap jobbat alkotott. Fejlődött?

 

A magakorúakkal volt legegyszerűbb kijönni, hisz közös téma ezernyi. Mindegy hol állsz! Létra alján, vagy milliókon ülsz az élt oly egyszerű! Egyél, igyál, pihenj, szeress.

 

Az utcában többen is laktak, Pirivel egyidősek is. Volt, ki családban, gyereket, vagy többet is nevelve, volt ki már félrecsúszottan, egyedül. Vegyes társaság, de általában, ahogy mondják, jól eleresztve. Kenyérgond? Hablaty! Itt könnyű megélni! Rendszeresek voltak az összejárások. A társaság egy kifelé egyként működő egységet látott megjelenésük óta a házaspárban. Sokan kötöttek barátságot Istvánnal is. István, a jóképű negyvenes vonzónak számított a nők körében és társaságban is elviselhető volt. Igaz, táncolni nem tudott. Még egy jellemhiba?!

 

Tánc???

 

Ugorjunk időben. Piroska sokat kereste felmenőit. Anyja zalai születésű munkáslány a pécsi Gyárváros bugyraiból, apja, a koránelment, egy kiismerhetetlen, utána nem kereshető hiányt hagyott maga után, Néhány fénykép, ennyi csak. Pufajkában, oroszos pofával.  Érezte báját az arcnak, de akárhogy kutatta, azon az ágon nem jutott tovább. Az anyai vonal? Zala-Somogy határa és egy kiugrás. A jobbeszű lány fiatalon Pécsre kerül. Sokat volt náluk, rokonoknál, a nyáron is kendős nagymamánál, húgával. A testvért, a kisebbik leányt apja haláláig csak porbafingókis haszonélvezőnek, koloncnak tartotta, aki elvesz, elviszi tőle a figyelmet.

 

Szerette a zalai táj varázsát. A dombokat, a lápost a kert alatt. Az ezer meséivel és gyertyagyújtással érkező estét, a friss tojás melegét gyerekkezében, ahogy gyűjteni küldte a pajtahomályba nagyapja. Szerette az alvégen álló ház illatát, a vonatozást anya nélkül, Pécsről, Barcson át, az átszállás örömével Nagykanizsáig. Élvezte és kiélvezte a járókelők méregető pillantásait, a segítséget mindig nyújtó kezek kedvességét. Mindig öröm volt, míg végül leszállhatott, testvérét vigyázva Komárvároson. Kocsi várta őket, kétlovas, és oly jó volt a lószagú pokrócon végigfeküdni, aludni egyet, míg beértek Nemesvidig. Abból a csodás, mesékkel telt gyerekkorból, a falu végéről hozta magával a táncot, a ritmust a tűz körül. A kondérban főtt az étel, és jó tűz volt alatta, nagyanyja körbe pálgyinkát kínált, s a felnőttek mulattak. Hosszú, földig érő szoknyákban táncra perdültek a nők, később beugrott bokázni egy-egy férfi is. Ők, gyerekek, lehettek részesei, és birtokosai a pillanatnak, kézbe sülthúsdarab, vagy kicsiknek csirkecsont, és nem szólt senki rájuk, ha túl közel mentek a lángokhoz. Az éjszakában csak fenn, nagyon magasan volt a csend, a ház előtt a nappalt, a fényeket táncoltatta lábbal, szívvel az összetartozó rokonság, fél rokonság és neki idegenek.

Szerette azt a képet. Megfestette számtalan, és hallgatott Zaláról. Hallgatott a nagyapjáról, aki az utolsó nyarát élte akkor.

 

Elkapta egyszer. Ölelőn, megszokott szeretettel és mégis másképp, mint addig, mindigis.  Egy reggel, mikor nagyanyja kenyérért ment a boltba, a nagyapja simogatni kezdte az ébredőt, és az jó volt. Simogatta a fenekét és azt ő szerette, mert jó és kedves érintésű volt a tenyér, a megszokott. Aztán valami mást érzett. Fulladást, és szorítást, és fájdalmat és szégyenérzetet. És kapálódzott, és rugdosott, és ütni próbált, de háttal nem ment, és kiáltani is akart. Szó se jött, és ha jött is volna, nagy érdes tenyér volt a száján. Csak a füle volt nyitott.  Az ajtóban a kulcs éles sikollyal fordulását hallotta.

Megjött nagyanyja friss, kenyérrel….

 

Nem tudta mitől, de érezte, megmenekült.

 

 Innen, ebből a tűz körötti környezetből jött a tánc. A rokonság? Vagy szerb, vagy cigány, nem utána kereshető. Ők adták a titkot, a tánc a mozgás utáni vágyat, az éltetőt, elnyomottat. Piri sokat foglakozott mozgással. Kamaszként versenytánc órákra járt.  Oktatói vizsgát egy hónappal az esküvője előtt kapott.  Bulik ide, bulik oda, a menyasszonytánc volt az utolsó, amikor érezte, adhatja magát.

 

 A sok barát, barátnő között akadt ilyenmód olyan, aki érdekes volt. Pirire hamar rátaláltak, s ő visszautasító nem volt soha. Művészként vonzotta a szép. Ő is szép volt. Vonzása, belső vonzása volt. Szélesnek nem mondható, de terjedelmes ismeretségi kör várta örömmel a megjelenését, ha összeült trécselni falu fia-lánya. Piri, meg ment boldogan. Szövődött barátság. 

A barátságok kialakulásának furcsa rendje van. Első a szimpátia. Orsi, a hat házzal arrébb palotát épített szomszéd, egy kétévente működési helyszínt és családi kört is váltó nagyvállalkozó ámokfutásának élvezője volt. Újságíró, fotós. Eleresztve egy válás hiányérzeteivel, de kárpótolva a rá marad fél kacsalábbal, ami a maradék megélhetés alatt forgott. Orsi vonzódott a kedves, velekorú, láthatón lelki beteghez. Ráérzett a hiányokra és jól beszéltetett.  Az ismeretségből barátság alakult, bizalmas intimitások osztásával - vissza, meg oda is. Mire jött Karácsony, a két nő terve készen ült, kiragozottan. Pirinek férfi kell, és Orsi ebben segít!

Nincs jobb, mint egy társkereső oldal!

 

Pirit mindenben a célszerűség vezérelte Nem akart bosszút állni, nem akart fölösleges bonyodalmakat sem. Orsival néhány előnyös képet csinált és kidolgozta személyiségét, amivel a választott lapon megjelenik. Szűkszavú volt. A kép, az arca bája, a szemek melegsége, a kissé felfelé görbülő, óvatos kéjt ígérő mosoly amúgy is beszélt magáról. Kapcsolatban élőnek jelölte magát és csak szex-flört igényt jelölt meg. Az őt megkeresőkre bizton számítva, ugyancsak a célszerűség volta a fő szempont. Pécsi és Pécs 20 kilométeres körzetében élők jelentkezését kérte. Bemutatkozásában, félve, hogy kurvának nézik, a nyíltság és rámenősség miatt, külön kiemelte: Társkeresés! Nem szolgáltatás!

Kapcsolattartásra egy új postacímet kreált a neten, álnévnek egy amúgy ritkán, csak művésztémákban használt, szépen csengő angyal-név álnevét választotta.

 

Az ünnepek csendes családi magánya, a megcsappant vendégsereg és a tél korán sötétedő délutánjai a mindig nyitva tartó melegedő számítógépe elé ültették. A festéshez odakinn hideg volt, az állványok összecsukva pihentek hátul a raktárban, Piri szénrajzok készítésével múlatta az időt. És várt. Várta a jelentkezőket.

 

Jöttek is rendesen. A szép arc, a kihívó és táncra-hívó rövid leírás megtette hatását. Lehetett válogatni rendesen. Piroska kivirult! Mennyien vannak! Érdeklődéssel olvasta a beérkező ajánlkozásokat, s időnként kellemes bizsergést érzett a combjai között.

 

Felhívásában a negyven-negyvenöt közötti korosztály jelentkezését kérte, de felajánlkozására jöttek bőven jelentkezők a tizennyolc-huszonöt közöttiek és az ötven-hatvanévesek közül is rendesen. A fiatalabbja, nemes egyszerűséggel, néven nevezve a dolgokat kínált szexuális szolgáltatást, önmagát lepedőlovagnak, tanult akrobatának nevezve. Ígértek élményt, újravarázsolt ifjúságot és garantált élvezetet. A korosabb háló-urak óvatosan pénzükről, vagyonukról és hosszas tragikus magányukról írtak. Pirinek sem ez, sem az nem mozgatta meg a képzeletét. Osztályozott. Lakóhely szerint is. A választott körzettől távolabbiaknak és a nem a kért korosztályba illőknek is válaszolt, de csak egy négyszavas, rövid levéllel: „Sajnálom, nem jön össze!” 

A lakonikus rövidség és a nyíltság többnyire megtette a hatását. A jelentkezők innen elmaradtak. Időnként akadt egy-két tovább próbálkozó. Ezek, vagy kérve, rábeszélve próbálták ismételten eladni maguk, vagy durva, erősen obszcén hangú sértéseket küldtek az éterben, a tóparti csendben társat keresőnek. Egyik típusú levélre sem írt új választ. Gépében új, tikosított mappát nyitott, a címeket, levelezéseket itt mentette le. Az adatokat szépen rendszerezve külön csoportba sorolta a ’futottak’ kategóriát, az ’érdekes’, és a ’nézzük meg’-et.

 

Az ajánlkozások legtöbbje fényképpel érkezett. Fényképek szerint is vegyes volt a választék. Az egyszerűbbek, csak arcról készített, keményen lencsébe néző, vagy mosolygó képpel, a fineszesebbek nagy, elismert márkájú autó, vagy terepjáró előtt állva, a pofátlanok meg meztelen képpel, maguk markolva-mutatva kínálták bájaik. Megnézett, jó alaposan mindent. Persze, felizgult egy-egy alpári képen, hisz az is csak azt közvetítette, amire vágyott. Férfit. Az egészséges, kemény férfitestet, az ölelést és azt a vissza nehezen adható, utánozhatatlan érzést, ahogy a férfi benne van, húsában mozog.

 

Heteken át jöttek a levelek. Épp elég adat a válogatáshoz. Szükségtelen volt további kockázatvállalás. A társkeresőről képét, adatait levetette, a bejött felkínálkozásokat megszűrte, és a kiválasztott négy férfivel kapcsolatba lépett.  Mind a négy, a negyvenöt év körüli korban járt. Mind mögött ott állt egy biztos háttér, és mind egyedülállónak mondta magát. A fényképeken is komoly, barátságos, jóarcú emberek néztek rá. Meglátjuk, gondolta. Levelezésbe kezdett.

 

A rostán a választott négyből kettő korán kihullt. Piroska a nyitó-indítólevélben leírta élethelyzetét. Leírta, házasságban él, írt a két gyerekről, és semmit nem nagyítva leírta azt is, több mint fél éve nem volt férfival. Nem hallgatott arról sem, hogy a házassága húsz évében a szexben örömet nem kapott. Kevés, és érdektelen volt a neki jutott közeledések száma, és a minőséget kritikán alulinak jellemezte. Jól bánt a szavakkal. Sokat mondott, de röviden, érthetően. Szinte szájba rágta, olyan embert keres, aki megbízható, aki a flörtnél, a puszta testi kapcsolatnál többet nem kíván, de olyant, aki hajlandó őt elfogadni és a meghatározott céllal rendszeresen találkozni vele. Leírva úgy hangzott, mint egy furcsa üzlet. Ezt adom, ezt kérem. És nem kérek érte semmit, csak azt, amit kérek. Mint egy paradoxon. Hogy elkerüljön, minden félreértést, leírta, rendezett anyagi körülmények között él, hiányban nem szenved a szexen kívül sehol.

 

Nagyon az elején járt, így a már megadott postacímen túl további információt nem közölt. A rostán először kiesett egy jóarcú hirdi negyvenes volt. A bemutatkozó képében csak egy ’ilyen voltam’ címmel megadott tablóképet közölt, s a nőt a régi iskolája utáni nosztalgia fogta meg. Fölöttem járhatott hat évvel gondolta, mikor válaszolt. A kiküldött válaszlevélre újabb sorok és friss képek is jöttek. A férfi, mosolygón, kis parkban ült, mögötte nívós családi ház.  Egyedül él, komoly kapcsolatra nem vágyik. Időnként a jó szex jöhet. Tiszta beszéd, gondolta Piros, és jobban megnézte a képet. Az arc éleit a festő szemével mérlegelte, kereste rajta a vonzást, az erőt, és a szépséget is. Forgatta, méregette, majd kinagyította a szemet és megijedt. A kék szemekben valami mély, hideg számítást látott, könyörtelenséget és önzést. Tévedhetek, gondolta, de minek kockáztatni! És ment a lezáró üzenet. „Köszönöm, nem!”

 

 A második vesztes pécsi volt.

„Korban megfelel, kinézetre elfogadható, se több, se kevesebb, mint a vele egykorúak. Enyhe pocak, de nem visszatetsző, még dúsnak látszó félbarna haj, mosolygó –milyen lenne egy jelentkezésen – arc. A szemek is barnák, barátságosnak tűnnek!” – ragozta, elemezte.

Hiba csak egy volt, az írott anyag. Nem a leírt mese, vagy valóság érdekelte, tudta, a találkozásig az változhat, finomulhat sokféleképp. Az írás minősége, az oldalas levélben hemzsegő elütések, nyelvtani hibák döntöttek. „Vagy szétszórt, felületes, vagy szimplán műveletlen!” – gondolta, s már ment is a válaszlevél. „Köszönöm, nem!”

 

Ketten maradtak jelentkezők. Mindkettő szimpatikus, amolyan átlagos kinézetű. Mindkettőnek elküldte a saját kis bemutatkozását, a részletest, és kivárt. Mindkét helyről jött visszajelzés. Az egyik, a pécsi irodisták rendezett életét élte. Állami szektor, középszint a vezetésben, autó, lakás a Barbakánnál. A másik itt, hozzá tíz perces út. Itt, a Postavölgyben, ’magánzó’ foglalkozást megjelölve. Mindkét helyről jöttek kiegészítő képek is. Valódi különbséget a beindult levelezés sem mutatott. Mindkét férfi szépen, értelmesen írt arról, hogy értik a nő felkínálkozását. Sajnálják, hogy eddigi élete így alakult, és elfogadják a feltételeket. Kapott bókokat csokorral, dicsérték szépségét, ami hízelgett rendesen, de egyikük sem volt tolakodó. Magukról szinte egybehangzón ugyanazt állították. Ritka szerelmi, ritka szexuális kapcsolatrendszerben éltek, igényük volt-van a többre, imádják a szép nőt és a szép női testet. A viszonylagos sikertelenségük és az időszakos magányuk okait csak visszafogottan elemezték, nem bántva, nem szidva a sorban más voltakat, sarat nem dobálva sem másra, sem magukra. Mindent összevetve mindkét jelentkező maradt. Ami végül mégis Flórián mellett döntött, az a képek visszafogottsága volt…

 

Flórián a Postavölgy remetéje, ahogy írta magáról, egyedül élt egy kornak, nem túlzó igényeknek jól megfelelő családi házban, szép helyen. Magánzónak, szellemi szabad foglalkozásúnak mondta magát, aki könyveket ír az ezoterikáról. Ez ad alapban biztos megélhetést neki. Ritkán mozdul ki otthonról, autót nem vezet. Tehetné, írta, mert a pénze meg van hozzá, de úgy alakult, hogy a kétes öröm kimaradt az életéből. Kapcsolatairól visszafogottan beszélt. Leírta kamaszkori vágyódásait a tiszta szép érzések és a testiség iránt. Leírta egy két nagy érzés kialakulását, lecsengését. Senkit, soha nem vádolt, magát sem. Nem kereste az okokat, ami az állandó, stabil társtalanságba vitte, és lehetőséget sem adott olvasójának, hogy helyette az keressen. Tiszta volt, egyenes. Időnként el-eleresztett egy-egy mondatot a hit, vagy a földöntúli életet látók világából, de ebben sem volt semmi zavaró. Inkább a kedvesség jött át a levélben. A mesék helyett kérdezett. Kérdezett bölcsen, vagy annak látszón, kérdezett megértőn és kérdezett értetlenül. A feltett kérdések lehetőséget adtak a nőnek, hogy meséljen. Elmondja, kissé részletesebbé tegye vágyait, elemezze a vélt, vagy valós okokat, amik döntését kiváltották. Lassan, de biztosan egyfajta megértés, sőt, ha lehet, valami kölcsönös megértés alakult ki a közöttük. Bizalom? Ki tudja. Vagy az, vagy annak látszata.

A döntést mégis, és tán furcsa mód, nem a levelek tartalma és hangulata határozta meg. Csak egy fénykép. Flórián az ágyon hevert. Az arca szép, elgondolkodó. Keze az álla alatt, a másik maga előtt a mell alatt ért a díványra. A kép a nyugalmat, a változatlanságot tükrözött. Piros azon gondolkodott, olyan, mint egy felöltözött férfi-Maya.

 

Az irodistával lezárta a kapcsolatot. Kaput, kicsit, persze, hagyott nyitva is, mert üzletasszony volt világéletében, meg, ahogy újabban kezdte jellemezni magát lélekhalász, Mégis lezárta. Kedves levélben elköszönt, megköszönte az őszinteséget, és otthagyva barátságos, érdekes kismagát, kilépett a férfi rendszeréből. Csak két évvel később, visszakeresve a neten látta újra, milyen szerencsés volt választásban. Az egykori levelezőpartner, a felkínálkozó, főcim volt egy ideig. Valami nőfuttatási zsarolási botrány miatt egy évre az ő történetük után lebukott, kapott öt évet és tele volt rossz hírével a város.

 

Tavasz jött. A tavasznak varázsa van Pécsett. Ide előbb érkezik, mint bárhova. A hegyek karéja, a csöppnyi mikroklíma megfogja az egyre magasabbra forduló nap sápadt, de növekvő erejét, és a vén rögök az évezredek által lassan begyűjtött fényből, melegből tesznek hozzá. Nem sokat, csak egy-két fokot Celsiusban, ami épp elég ahhoz, hogy elsőként hirdessen a hegyen tavasz a Helleborus, ami köztudottan ’odorus’, és magyarul csak szimplán illatos hunyor. Zöld virága van, nagylevelű és kerteknek nem virága, de díszíti az erdőt, hirdet új tavaszt. A többlet két fok hozza csokorban a Tubes hóvirágait, a Misina mögötti horhos májvirágát, és csalja táncolni fénybe a rövidszárú sárga kankalint. A tavasz olyan erővel jár erre, hogy még a Zengő májusban virágzó pünkösdirózsái is megérzik februárban. A gumók vízzel telnek, megfeszülnek és elkezdik kinyomni magukból erős hajtásokkal az eljövendő évszak bordó ígéretét.

 

Tavasz jött és ideje jött a találkozásnak. Pécsi tó, meg Postavölgy – a neten ismerkedett, szexre, és semmi többre nem szövetkezett két ember, a nő és a férfi egyetértettek: meg kéne ismerni egymást közelről!

 

Pattant a rügy a fákon és errefelé már ideje volt. Február huszonhetedikén találkoztak megbeszélten, semleges terepen, a Tettyén. A hely ódon hangulata, az üres park, a még nyirkos padok, meg a természet által beígért új világ, egy reményekkel, kimért és célirányos reményekkel feltöltött nőt vitt a találkozóra.

Istvánt megebédeltette délben, és közölte, programja van, orvoshoz kell mennie szokásos időszakos női dologban. Pénzt is kért, mert az orvos sosincs ingyen. Mint feleség, és sehol sem fizetett-jegyzett alkalmazott, semmi társadalombiztosítása nem volt. A magánjellegű problémáit, amik ritkán voltak, hál’isten, mindig magánorvosnál rendezte. Istvánnak sem volt feltűnő. Minden a képbe illett, s ha nem így lett volna, ki tudja szóvá tett-e volna bármit is. Éltek, ahogy addig, egymás mellett. A férfi főnök, és a pénzt leszámoló, de eltartást igénylő nő és anya.  István nem gondolkodott húsz év gyakorlat után görbe utakban. Pénzt az asztalra, és Piri anyósa kocsijában elporolt.

 

A Tettyén a szálló előtti parkolóban hagyta az autót. Kiszállt, felvette földigérő, meleg kabátját, a kocsit lezárta, és a megbeszélt Rodin albumot jól láthatón maga elé fogva elindult a romoknál jelölt pad felé. Időben jött, időre érkezett. Kicsit meglepte, senki közelben! Nagy sétáló-napozó seregre nem számított – dologidő volt, alig kettő után, de furcsa zöngeként élte meg, hogy az új remény, a partner, nem elsőként érkezett. Felkészült a csalóka időre is. A vastag kabát alá meleg ruhát vett, ha leül, fel ne fázzon. Az ember leánya figyeljen magára! Leült. A könyvet kinyitva, a sok csodán, Rodin test-érzékelésén merengett. Fél szemmel látta, ahogy egy furcsa mozgású nyomorék, beteg ember araszolt felé a parkban. Szegény, gondolta, milyen teher lehet ilyen járáshibával élni!

Belemerült volna a könyvbe újra, mikor a torz mozgású ember a pad előtt megállt: „Flórián vagyok, ha nem haragszik. Leülhetek?”

 

Piroska megdöbbent. Valóban Flórián volt. A kedves arc a képről és mégis más, nagyon-nagyon más. Egy púp nélküli Quasimodo, egy természet fintora. Az ijedtség mindig időt ad, igaz nem annak, aki megijedt. Flórián leült.

 

Lassan nehezen indult a beszélgetés. Flórián bocsánatot kért ötször, tízszer is, és a bocsánatkérések között kirajzolódott a valósi sors. A gyerekkor kései szakaszában kéretlen jött a Heine-Médin, a kór, a szenvedés. Először fizikálisan, majd ugyanaz, ötvözve a leépülés lelki sérelmeivel.

Piroska mindig fogékony volt az elesettek, a mások, az önhibájukon kívül kényszerhelyzetbe kerültek gondjaira. A férfi kellemes hangja, a belőle áradó lemondó szomorúság, a ’na látja, most úgyis elvesztem, mert becsaptam, de nem tehettem másképp, mert tetszett’ beállítás Flóriánt más színben láttatta az érzékeny lelkű nőben, mint ami.  Bő fél óra múlva megfeledkezett a testi hibáról. Üldögélve, beszélgetve amúgy sem volt taszítón szembeötlő. Egy óra telt el, míg elérték a hangulatot, ami a leveleikben összehozta a találkozót.  Már a búcsúra készülődtek, mert fáztak mindketten, mikor Piros semmit sem kérdezve, a testben torz, lélekben tetsző ember arcát kézbe fogta, és szájon csókolta. Jó volt a csók. Először azt hitte, csak szánalomból adja, de Flórián visszacsókolta és jól. Kedvesen, szeretőn és bizsergetőn.

 

Fáztak. „Köszönöm Önnek!” - mondta Flórián és felállt. Mennem kell, hosszú az út az átszállásokkal a Postavölgyig. Piros is felállt.

„Együtt megyünk. Most hazaviszlek és innen nincs magázás. A továbbiakat meg majd megbeszéljük!”

A százméternyi út az autóig nehéz volt. Nehéz a tudat, hogy egy ilyen sorsvetett mozgású embert talált magának. Eldöntötte, értéken ítél. A férfi kell, mert szép az arca és lelke is van. Kell, de mutatkozni vele soha sehol nem fog. Ideálisnak tűnt a megoldás. Ideálisnak, mert érezte a felé áradó hálát, látta a szemekben a vágyat és tudta, a férfinak is kellemetlen lenne a közös megjelenés. Kellemetlen, mert együtt túl feltűnők, kellemetlen, mert nem kívánt többlet-megpróbáltatásokat ró a nyakba. Van háza, fűt is feltételezhetőn, gondolta és nem félt már a holnapi naptól.

 

Már ült az este a városon, mikor áthajtottak rajta. A kirakatok fényei, az arcukon játszó reklámszínek meghitté tették a csendes utat. Hatra értek Flórián házához – ködben, sűrű ködben. „Ez az én varázsködöm!” - mondta Flórián, ahogy nehezen kicsomagolta magát az anyósülésről, és előkereste a kertkapu kulcsát. „Bejön?”

„Nem.” - mondta Piros. „Most nem. De szerdán eljövök és várj rám, biztosan eljövök!”

Várták a szerdát mind a ketten. Piros otthon, végiggondolva a tényleges megismerés első fázisát, a látványt és az embert összevetve. Kételyekkel, viszolygásokkal és vággyal, bármi furcsa, vággyal, hiszen az ember nem volt elriasztó, ha ült, ha nem sétálni kellett vele. Tele volt kedvességgel érezhető figyelemmel, mind olyasmivel, amiből otthon a kiságy hatvancentis magányában nem jutott. Érezte az emberben az elfojtott vágyat, a remegést a szépért. És az, hogy megérezte, természetesen végigbizsergette a megszokott, begyakorolt módon. Egy-egy önkielégítés után általában, ha sikerült - és Pirinek mindig sikerült a dupla - megnyugodott. Fejét hidegen tudta használni, megszokott-célirányosan, de most, a tervezett nagy lépés előtt a testjáték öröme sem hagyott nyugalmat.

„Hogy fogom elviselni, mi lesz, ha ránézek és megundorodom?” Csupa olyan kérdés, amire nem tudta, de nem is akarta megkeresni a választ. „Majd a szerda. Majd eldönti az!”

 

A Postavölgyben a másságba kényszerített is gondolkodott.

„Mi lesz, ha eljön? Hajlandó lesz-e maradni? Tudok- e adni olyant, hogy tényleg maradjon is, legyen visszajáró? Miféle nő ez? Hogy lehet, hogy ilyen szépen ennyi külső adottsággal engem elfogad? Defektes? Mi a defektje?  Komolyan vesz majd, vagy kiröhög?”

 

Mitől ne jött volna szerda, jön hetente! Csak egy a hétköznapok között. Szerdánként együtthálnak a német házaspárok, szerdánként új árfolyamot ad ki a MOL a benzinre, szerdánkén mindig egy új szerda van a héten. Szóval semmi extra. A szerda a meteorológiai tavasz első napjára esett.

 

A találkozót kettőre beszélték meg. Piri a szokásos rendben takarított a délelőtt, kikészítette Istvánnak a mosodás cuccokat, megfőzött, ebédet rakott az asztalra, hűtőbe rakta a vacsorára, gyerekétkeztetésre előkészítetteket. Minden a szokott rendben. Benzinre kért pénzt, bár nem kellett, a tank tele volt, és közölte a jóllakottal, hogy dolga lesz, szállodaszervezési megbeszélésre megy Orfűre. István kiszámolta a pénzt és elvonult a műhelyébe. Észre sem vette, hogy a nő, a szokottnál gondosabban tesz fel alapozót, ken fel rúzst, festéket, hogy új illatok állnak meg röpke percre a szegletekben, hogy előkerülnek válogatásra rég nem viselt, szép ruhák. A nő kiöltözött. „Lássuk, mi lesz!”

 

Kettő-tízre érkezett a ház elé. Kapucsengő megnyomva, s a zár pattant azonnal.

Várták.

Már végigment a hosszú, betoncsíkot kétoldalt átfogó ágyássor mellett. Már észrevette a krókuszok kibújt fejét a ’holnap nekilátunk virágozni’ hangulattal, mikor Flórián kinyitotta a ház ajtaját. Bementek. Az asztal ebédre terítve, rajta meggyújtott gyertya. Találka délközelben.

„Nem így kell!” Piri mosolygott egyet, megölelte a láthatón ideges férfit és rákérdezett hol a hálószoba.

Flórián a házat építtette, volt miből. A betegségére tekintettel úgy építkezett, hogy minden könnyen megközelíthető legyen semmi emelet, semmi pince. Csak terek. Szép, nagy terek, benne meleg kis sarkok, itt-ott elüldögélni. Konyha könnyedén megközelíthető. „A hálószoba egyenesen és a törésnél balra!”- mondta, és lomha, kacsázó mozgással elindult a mindent azonnal látni kívánó nő után.

Lassú volt. Befelé menet még elfújta az asztalon meggyújtott gyertyát és ezzel vesztett annyi időt, hogy nem látta levetkőzni Pirost.  Amikor belépett, parancsot kapott: „Flórián húzd le az összes redőnyt!” A felszólítás a paplan alól jött, látta jól. „Igen. A felszólítás ennek a görbe testnek szól!” – érezte. „Jó!”

Hívás volt és ígéret. Vágyak ígérete.

Besötétített, csinált délutánból, féléjszakát. A homály biztonságában ment az ágyhoz - simogatni. Nem érezte, mi a helyes folytatás. Nekiugrani rögtön, kivárni? Látszott rajta a tanácstalanság.

Piros belül, szívében mosolygott. Elfelejtette a test torz valóságát, csak a férfit látta, aki érte izgul. Látta az akarom-vágyat. Látta a ’nem tudom, most mit csináljak?’ tanácstalanságot is.

„Flórián. Hozzád jöttem, le szeretnék feküdni veled!  Mondjuk, erre már rájöhettél, minek feküdnék pont a te ágyadban, itt, meztelen! Nem érzed? Ne törődj semmivel! Legyél a kedvesem!” - mondta úgy, hogy tudta a mondatok szögek, mozdulatlanná varázsolják majd a férfit. A számítás bejött Fórián lemerevült.

„Most szépen, nyugodtan, vetkőzz! Nem én veszem le a ruhád! Csak lassan, ne félj, nézni nem fogok! Készülj az álomra. Gyerünk!”

 

Flórián, mint az elvarázsolt, becsukta fülét a hangokra, szemét a szűrt homályra és kacska kezével esetlenül nekilátott az alváshoz készülésnek. Mint egy robot, úgy tette dolgát a megszokott rutinnal, esetlenül, de eredményesen. Ruháját gondosan hajtogatva a székre rakta. Piri az ágyban mosolygott kétszer is. Mosolygott szavai hatalmán és mosolygott, mennyire nem zavarja, bántja a test, a torz valóság. „Kell nekem!”

Flórián, minden levetve, mint a bűnös ítélőszék előtt, állt az ágynál mozdulatlanul. Piri a takarót kissé lehúzva, kezét tartotta ki. „Gyere!”

 

Mi volt az ágyban? Csókok, meleg, ölelés és tapogatások, simogatás és hajrá Flóri, meg hajrá Piri! A nő, eleresztve kényszereit, boldogan engedte érzelmeit a simogató kezekbe, szánkózott hátán a gyönyör, ahogy a kacska kutakodás megkereste ágyékát és azt a neki kedves pontot megtalálta. Minden sokáig tartott! Végre nem volt határ, meg szünet, meg ’rádugrok, de rögtön!’ Flórián, a maga nehéz mozgásával, behatárolt mozgáskoordinációjával is érdekes, új, összetevő lett a képzeletében. Hagyta, hogy a férfi forduljon, csússzon és boldog volt, hogy kérni sem kellett, hogy nyelvvel érjen hozzá. Nyaklok-falok. Csak szex. Vagy szexet indító, sosemvolt előjáték, ami élmény a köbön. Mind-mind ott járt fejében.  Módjával, persze, mert a gondolat, ha jön a bizsergés – elül. Elrepül. El, mint a szó, el, mint az évek. Érezte, kimondatlanul is kérte, vezette, várta a ’bennejárt’ kezet és a húsz perc után magára vonta a férfit. „Gyere!”

 

Nem jött össze azonnal, és mégis összejött. A férfi, a hosszú előjátékban megpuhult, tele lett kényszerekkel, ’megfelek–e’ gondolattal, és a behatoláskor olyan volt, mint szivacs a mosdatáskor. Erőből semmi. Csak húsmaradvány. Piri is érezte a kontrasztot. István jutott az eszébe a kemény, de semmire nem jó farokkal és a befogadott gyenge férfiasságot kezdte csípővel becézni.  Furcsamód, a vágy eredményt hozott. Piri úgy élvezett el, ahogy húsz éve nem. Férfi volt benne, mindegy milyen a külseje. A férfiassága is mindegy milyen. „Bennem van, engem izgat, értem próbálkozik!”

 

A saját izgalma, a kihagyott hosszú hónapok magánya, a húsz év tehetetlen, kielégítetlen vágya mind összejött, mind kielégülést, megváltást kívánt és a megváltás is eljött. Piri rég elfelejtett, tán soha meg nem élt gyönyörhullámra ült, és érezve még a férfi erőlködését, hangos sóhajjal elélvezett.

Flórián megállt. Hagyta pihenni a nőt mozdulatlanul. „Ennyi a szex!” –gondolta. „Ez lenne szex?” –gondolta, és elfelejtve korábbi kapcsolatairól kitalált meséit szemében a mások, a kitaszítottak, a sorsvertek csendes szomorú békéje üldögélt, figyelve a lelkébe lopódzó boldogságot.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.