Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

 

VIII. Fejezet

Egy szerelem vége

 

 

 

Piros fürdött az új kapcsolatban. Teste számolatlanul kapta a férfitesttel ötvözött gyönyört, olyant, ami nem csak fantáziájára, vagy saját kezére hagyta a befejezést. Kezdtek összeszokni. A változatosságból, a perverzitás határát súroló fantáziavilágából nem engedett, de nem is kellett, mert a férfi boldogan volt társ minden újban. Mégis, egy idő után rádöbbent, az egyik leginkább hagyományos pozíciót az ölelkezésben nem véletlen választja önként. Ilyenkor érezte szinte kézzelfoghatón a szerelmet, ami a férfi minden mozdulatából sütött. Érezte, szorította a benne nagyranőtt vágyat, élvezte lassú, vagy gyors, ütemes mozgását, érezte, ahogy a benne virágként kitárulkozó test mélységei megnyílnak, tapadnak, ragaszkodnak. Szerette a ráhulló izzadtságcseppek ízét, illatát, szerette látni a felkorbácsolt szenvedélyt, és imádott elbújni hosszú csókkal az ölelő karokban. Nyitott és befogadó füllel, lélekkel hallgatta a férfi vallomásait, amik nem voltak vallomások, csak puszta tények. A férfiben megfogalmazódott, szavakba öntött érzelem apró, tényszerű leírásai, szilánkok egy érezhető, megélhető szerelemből.

 

Hetente egyszer látogatta. Ha tehette, maradt éjszakára.

 

A tó partján változtak az idők. A helyi önkormányzat hosszú álmából felébredt. Papírok kerültek helyükre, port söpört az aktákról az új tennivágyás, és valaki, egy íróasztal mögött rájött a tényre. A községben potenciális adóalany működik már több mint három éve, s a vállalkozásnak nincsenek rendben papírjai. Rájöttek, a nyilvántartásukban és munkájukban is elmaradtak, mert feladatot ugyan kiszabtak, megfelelő határidővel a használatbavételi és a működési engedélykérelem elbírálásakor, de senki nem tartotta számon, történt-e az eltelt időben változás, az előírt kötelezettségeket elvégezte-e, a hiányokat pótolta-e a kérelmező. Ahogy az lenni szokott, a hatalom, mint vércse a csibére parasztudvaron – lecsapott. Ügyintézők, meg bizottság tárgyalta az ügyet, és döntést hoztak. A tóparti vendégházat azonnali hatállyal az előírt hiányosságok rendbetételéig bezáratják. Gondolkodtak bírságoláson is, hiszen a házaspár három éve működtette a mini-szállodát, és végül, ha nem is egységesen, de itt is a vállalkozó kárára hozták meg döntésüket. Elvégre az ő, meg a község zsebéből vettek ki jogos bevételt, pénzt, amiből egy önkormányzatnak mindig kevés van. A határozatok elkészültek, a papírokra aláírások kerültek, s a dörgedelmes felszólításokat a velejáró büntetésekkel az illetékes osztály vezetője és az alpolgármester kézbesítették személyesen. Hagytak tizenöt napot az elmaradások rendezésére, ami természetesen nem volt elég, hiszen például egy tűzbiztonsági jóváhagyáshoz esetenként hónapok munkája kellett.

 

A vendégház –engedélyek nélkül – júniusban bezárt. István, persze, ezentúl sem küldött el egyetlen betérőt, magyarul vitte az üzletet feketén tovább, de sokszorosára nőtt a kockázata a lebukásnak, és egy esetleges lebukással sokmilliós bírságok szele lógott a levegőben. A kritikus mértékben megcsappant bevételeket anyja pénzéből, és ugyancsak feketén vállalt motorszerelési munkákból fedezte, ahogy tudta, pénzt vont meg magától, gyerekeitől, és természetesen a feleségtől is. Felértékelődött még az asszony nevére érkező családi pótlék semmi kis összege is. Versenyeztek, kinek sikerül a postán a nő nevére érkező forintot felvenni. Pirost, bizony a guta kerülgette, ha férje jó szimattal megelőzte. Ilyenkor, hiába szükség, a gyerekek pénzéből nekik nem jutott.

 

Mint jó anya, a ’gyermekfelvigyázást’ szerette. A két csöppség szinte mérhetetlen gazdagságban, de sokszor szülők nélkül, vagy a nagyszülők, vagy Piri felügyelete mellett cseperedett. A két kisfiú apja, országos hírű és az országot megállás nélkül járó nagyvállalkozó, a feleség, mindig elfoglalt sztárügyvéd volt. Fontosnak tartották munkájukat, s ezért kellett a segítség. Társadalmi kötelezettségeik voltak, s hetente legalább háromszor együtt jelentek meg valami társaságban, valami partin. A csapat elvárta a férjhez tartozó nőt, és a férj szerette feleségét. Boldogan vitte magával. Az asszonynak is szüksége volt a kimozdulásokra. A két szülés a szakmában kissé visszafogta, és tudta, ha most nem építi kapcsolatrendszerét, kiesik az örökké változó nagyok, a menők köréből. Így aztán a nagyszülők vigyáztak a gyerekekre kora délutánig, s a kiruccanások estéi a jelentkezők közül gondosan kiválasztott Pirinek jutottak.

 

Szerette a gyerekeket, a már futkározó, örökmozgó Danit, és a még négykézláb, gyíkként száguldozó Dénest. A nagyobbnak mesét mesélt, a kicsivel játszott, etette, fürdette őket, és eszébe jutottak az emlékei….

„Milyen szép is volt, amikor ők voltak ilyen kicsik!”

 Mennyi boldogság és hit volt benne is, mint anyában! Milyen jó érzés volt őket ölelni, nevetni esetlen próbálkozásaikon az elinduláskor, igazgatni útjaik a szemükre nyíló szép világban.

 

Átlagosan hetente háromszor nyolc órát töltött az ügyvédéknél. A szülők - úgy tíz-tizenkét évvel fiatalabbak nála – szerették, de túlzásba nem vitték a megfizetést. Óránként ezer forintot kapott, és hozzá semmi juttatás. Elvárták, mosson-vasaljon, amit nem szeretett, de meg kellett csinálnia.

 

Férjétől nem kapott hozzájárulást már semmihez. A bezárt, illetve csak időszakosan és feketén működtetett vendégház takarításában, esti üzemeltetésében, munkája miatt már nem vett részt. A garantált három nap kötöttség esetenként egy-egy nappal bővült, de még mindig sok volt a kitöltetlen, bevételmentes idő.  Flóriánnal a kapcsolatot munkának fogta fel. Tanult megszállottan, hogy hetente egy-egy könyv anyagát betéve tudja. A tanultakat módszeresen rakta el fejében, fogékony volt az újra, a misztikumra. Flórián éles szemmel választotta ki. A heti találkozókon alaposan kikérdezte, kifaggatta és a tanultakat segített fejében rendszerezni.

„Egy két hónap és ugrani fogysz, meglátod! Minőségi lesz az ugrás!” – mondogatta előszeretettel. A kapcsolattal együttjáró szex kielégítette aznapi szükségletét, lelkét nem zavarta.

„Csak szex. Nem szerelem. Nem is bérszex. Apró jele a hálának és segítség egy rászorulónak. És nem is rossz!” - gondolkodott.

 

A Zenész vidámságát - barátként felfogva a kis embert - őszintén szerette. Megértette rászorultságát, elnézte annak sokfelé meglévő szexuális kapcsolatait, nevetett történetein, és éjszakánként naponta elbeszélgettek egy-egy félórát a neten. A találkozásaik rendszeressége is beleillett a barátságba. Szerette a mesteri fokon kapott nyelv és kézimunkát a testén, szerette a Zenész apró harapásait, a comb belső oldalán, a fenekén, szerette a kisautó bizarr környezetét a kifordított pozíciókat. Kötődött és mégsem. Játéknak fogta fel az egészet, kedves, közös játéknak és a csúsztatott pénzt ajándéknak, baráti kölcsönnek talán….

 

 Otthon a közös ebédek is rég elmaradtak. István a legritkább esetben hozott ételt a házhoz. A sajátját megoldotta anyjánál, vagy házon kívül, s a többivel nem törődött. A gyerekekre is csak addig jutott a figyelme, hogyha valamelyiknek nagyon nagy szüksége volt valami kisebb összegre, és elég rámenős volt, akkor részben, vonakodva, valamit adott, de sosem annyit, mint amit a szükség megkívánt. Tóninak inkább, Panninak kevésbé. A gyerekek, csendben, maguknak csak titokban bevallva szerették. Valahol értették is a lehetetlen helyzetet és az apjuk lelkében dúló háborúkat, de a férfi nemtörődömsége, elutasító viselkedése - akár velük szemben is - a megbántottságon túl a szeretet ellentétjét, a gyűlöletet is kiengedte ketrecéből nemegyszer.

 

Van bevétel. Bizonytalan, mint a kutya vacsorája, de van bevétel. Száz körül az ügyvédnőéktől, százötven Flóriántól a tanulásért, meg a benzinre, nyolcvan, de változón akár több-kevesebb a Zenésztől, együtt már elfogadható summa is lehetne adómentesen. Költség is jár vele. Benzin, valós, úgy húszas, telefonok a lánynak-fiúnak, meg neki, harmincból kijön. Autórészlet, Casco, kötelező - további húsz körül. Lakhatásért rezsire semmi. István még nem jött rá okos fejével, hogy ha már nem dolgozik, és ebédet sem tesz az asztalra, akkor fizetni kéne valamit a közös sajátba vízre, villanyra, internetre. Így aztán, a megélhetésre, többnyire magára és a két gyerekre számolva marad is kétszázhatvan, ami, ahogy számolt háromra leosztva és bónuszként hagyva a családi pótlék hol felvett, hol István által lenyúlt összegét, úgy napi nyolc és félezer forintos büdzsét adott. Piros, aki mindenütt akut pénzhiányára és éhezés közeli állapotra hivatkozott, napi négyezerben húzta meg a határt élelemre, spórolt ebből is. Saját számlát nyitott, és június végén már kétszázezernyi külön megtakarításnak örülhetett. A megtakarításairól kifelé totálisan megfeledkezett, mintha nem lenne része. A cél lebegett előtte, szabadulás az adósságok, kötöttségek börtönéből, nem létező, de őt gúzsba fojtó tartozások, határidők esedékességek közül. Álmodozott egy közös megegyezéses válásról, egy közjegyző előtt tett kölcsönös, és talán a bankoknak is elfogadható megállapodásról, ahol mentesül minden adósság alól, kap három-négy milliót az újrakezdéshez a húszon akárhány évéért, és mehet isten hírivel. Emberi? Igen. Megérdemelte? Talán. Mannerheim Lóri corpusa azért időnként felvillant fejében. Nehéz volt felmentést kérni önmaga előtt az akasztott ember életéért.

 

Szerelmes is volt. Belepistult a festőbe, belepistult az őt ölelő szeretetbe, a felé áradó szerelem összes fogható jelébe. Látta mindet. Látta a nem uralni, szeretni vágylak szándékokat, látta, értette a gondjaira kínált megoldási formák racionalitását, érezte, érezte lába közt a bizsergető kapcsolódási pontokat. Tudta, hogy életképes lenne a felkínált változtok mindegyike, de nem tudott, s talán nem is akart túllépni önmagán. Magyarázataiban, amit a férfinak is asztalra tett kendőzetlenül, mindig egy helyre jutott:

„Ennyi év után, ennyi elvesztett év után be kell bizonyítanom magamnak, a két gyermekemnek, hogy nem miattam jutottunk a tönk szélire! Az első, a második a sokadik alkalommal sem.”

„Amit akarok, nem álom. Elérhető. Ha biztosítom a kezdőtőkét és hozzá egy hosszútávú bevételi forrást, akkor a lányom-fiam nem szégyenkezve, kisemmizettként néznek majd rám!” – volt az alapgondolat.

Amivel nem számított, az a folyamatos másrautaltság, a bizonytalan bevételek, a hajszál, amin lógott a levegőben.  Számolt azzal, hogy keresők lesznek a gyerekei, és értelmes közösre majd együtt költenek.

 

Kinézett az éppen aktuális hirdetések között, a pangó piacon egy házat magának. Jó helyen, a két kiemelt pont, Pécs és Harkány között e fennsíkon. Jómódú falu, széparcú emberek. Nagy, nyolcszázas telek, gyümölcsös, öreg, de életerős fákkal. Rajta szép, nagy alapterületű, már téglából épült, sokszobás, verandás parasztház. Tetszett. Nem is kértek túl sokat érte, bár víz nem volt a házban, csak telekhatáron belül. Pannival nézte meg, mint vele-költözővel és a lány is szállt, repült:. „Meg kell fognunk anya!” 

Csak és kizárólag ez dolgozott benne.

 

A házikó már régóta lakatlanul állt. Az idős tulajdonosok benn a városban laktak gyerekeiknél. Már jóideje hirdették, és a kért nyolcmilliós vételár fedte a kínált ingatlan értékét. A piac pangott, vevők nem jelentkeztek. Akik házban gondolkodtak, inkább az üres telkeket keresték, itt is valószínűleg a régi épület várható bontási költségei riasztották el a potenciális vevőket. Piros, aki életében már több ház felépítésében tevékenyen részt vett, inkább átalakításban gondolkodott. Jól érezte, látta az átalakítható tereket, az elmozdítható vagy beépítendő elemeket. Nagyon praktikusan kialakított, akár két család együttélésére is alkalmas megoldást látott a házban. Bár pénztelen, de felvette a kapcsolatot az öregekkel és nagyon ügyes tárgyalástechnikával megpróbált pozíciót szerezni. Először az árat alkudta le hat-kilence majd kivárt. Csak ezután kért személyes bejárást, megállapodott egy rendkívül alacsony foglalóban, s újra várt. A harmadik lépésben a fizetés ütemezése lett volna a logikus továbbugrás, de Piri, ehelyett egy három-hat hónapos bérletet kínált közbeiktatásnak. Az öregek többször is gondolkodási időt kértek, vártak új jelentkezőket is, de minden esetben csak Piri ajánlata maradt a realitás.

 

Péterrel dúlt a szerelem. Az együttlétek vad orgiájában a testiség új, csodás értelmet kapott. Az ölelés és a fizikai gyönyör olyan kavargásban forogtak az orfűi hálószobában, mint az ágyban a két egymásba fonódott test. Kockára, szeletekre vágható, ha tetszik marokba fogható gyurmázható, alakítható, szilárd valóság volt a boldogság. A Piri által megválasztott helyszínek, a bizarr ötletesség Pétert is izgatta, plusz örömet adott az együttlétnek. Imádta a nő szagát. Nem az illatát, nem a parfüm hol erősebb, hol kopottabb maradékait, hanem a nő testéből kipárolgó utánozhatatlan nőillatot.

„A szerelem, mindig kémia egy kicsit, de lehet, hogy nagyon is az!” –mondogatta gyakran és kéjjel szagolt a nő ölébe. Piros imádta ezeket a mondatokat, és persze, a fejet új ölelésre-játékra mindig magára húzta.

 

A szünetekben mindig előkerült a panasz is. Panasz a kényszerű, a lehetetlen megélhetésre, a számolhatatlan kiadásokra, s egy idő után már az éhezésre is. Panaszkodott, hogy telefonszámlát nem tud fizetni és letiltják. Internet számlái rendezetlenek. Igaz, azt férjének kellene fizetni, de az rá se hederít. Ha nincs net, nincsenek esti beszélgetések Péterrel sem. Aztán panaszkodott, hogy mióta szerelmes, hízott. És valóban, látszott rajta a felszedett pár kiló. Alakja ettől teltebbé, a férfi szemének szebbé, asszonyosabbá vált. Pétert a hízás cseppet sem zavarta. Megfordult ugyan fejében, hogyan is lehet hízni az éhezéstől, de ilyen idétlen kérdést nem tett fel. Mosolygott.

 

A találkozások gyakrabban lettek teljes éjszakássá, sőt egy alkalommal a nyár derekán Piros két éjszakára is ott maradt egyhuzamban. Félelmei a lebukástól már háttérbe szorultak, talán nem is érdekelte, mi lenne ha…..

A panaszáradat a férfi fejében pénzhiányra egyszerűsödött. Az éjszakában, titokban, többször, változó nagyságú összegeket bújtatott a vastag, barna pénztárcába.  A beszélgetésekben említette ő is, hogy fogyóban vannak megtakarításai, de nem tudott ellenállni a soha ki nem mondott kérésnek.  Adott. Volt félretett pénze a végkielégítésből.

 

A szerelmesek ritkán mutatkoztak társaságban. A találkozások központi helyszíne leggyakrabban az ágy volt. A szinte egyetlen kivétel az orfűi part egy eldugott kiskocsmája volt, ahol nagyritkán, ha a kimért idő engedélyt adott rá, a párocska beült a festő baráti társaságába. A barátok örültek a nőnek, a festő arcán ragyogó boldogságnak és történeteket meséltek megszokott módon, ki-ki, ízesen. Piros élvezte a korban tőle jóval távolabb állók bölcsességeit, humorát és fürdött szeretetükben is.

 

A szerelemben megesnek összezördülések is. A nyár közepén történt és Piri sokáig szégyellte magát miatta. Összevesztek.

Aznap éjszakás találkozásuk volt, Piros a házat a gyerekekre hagyta és röpült a szerelmes karokba. Sétáltak egymás derekát összetartozón ölelve, gyűjtötték magukba a dombok között elbújni készülő Nap melegét. A festő a mezei virágok nevét skandálta latinul, a nő szerelmes hallgatása, kezének simítása volt a válasz.

„Mennyit tud ez az ember! Milyen jó lenne vele élni, mindig vele, sohasem mással, csak együtt!” –gondolta a nő.

Péter, minden alkalomra, hogy tudta, jön Piros, feltöltötte a hűtőszekrényt ínyencségekkel, olyasmivel, ami tudottan kedvencei voltak a nőnek. Kecskesajt, koktélcseresznye, mozzarella és így tovább. Italból is, mert tudta, Piros szívesen megissza a jó italt, vett egy-egy üveggel. Jéger, Grant, Jameson, vagy Baccardi, s a hozzájuk tartozó HB, vagy Démon, vagy grape-fruit, mert Piros azt szerette.  A séta után a koraestben otthon vacsoráztak és ittak is. Éjfélkor Péter elfáradt. Tehette – teljesített. Szerelmes-fáradtan feküdt az ágyon és nézte a számítógép mögött kíváncsin kattogtató Pirost. „Elalszom!” – mondta.

„Aludj! - jött a válasz – szeretlek!” És másfél perc után a férfi nehéz mély alvásba bódult. Piros a gépnél maradt. Kedvenc oldalán beszélgetett a mindig dörgölődző Zenésszel, megbeszélte, hétfőn meglátogatja. Megkereste sosem volt szerelme lapjait. Megnézte új verseit és információt is gyűjtött. Hallotta, válófélben van. Nem próbálkozott kapcsolatba lépni vele már régen, most se tette. Csak megpattant, megfájdult benne valami.

„Miért löktél el magadtól?” - visszhangzott ott belül, és a külvilággal a hálós kapcsolatot lezárva nézegette a szerelemhez, a neki és csak neki festett képeit, a tőle kapott verseket. Az asztalon Bacardi volt, barna, ötéves. Ivott. Jólesett. A párja-szerelme, Péter, fél kettőkor ébredt. Mindössze másfél óra alvás, s tán az ösztön, hogy ’itt a nő!’ ébresztette fel. Piros a gépet lezárva kitöltötte a maradék két felest, és megitták. A szeretkezés ideje jött el újra.

 

Nem tudni mi lakik fejekben. Megfejthetetlen a gondolat és születése. A nő, az ölelésben az aznapot ölelte, és a soha meg nem ismert is ott volt harmadikként. Majd egy órát tartott a „nagymenet”. Nagymenet, amiben Piri élvezett, de elmenni nem tudott. Ahogy elmúlt az elsüléssel a férfitehetség, a jóízű hosszú röhögés percei jöttek.

Piros a telefonját sosem kapcsolta ki. A magyarázat egyszerű: a két gyerek elérheti bármikor. Nem a gyerekek keresték az este, épp, mikor Péter benne volt. A Zenész volt, aki naponta kereste, jelezte él, jelezte vonzódik változatlan. A nő sosem csinált titkot a „volt” kapcsolatból. „Maradj csöndben!” - mondta és beszélt a ’kicsiexszel’. közben a szabad kéz finoman tartotta a férfi fenekét, húzva magába, kérőn simogatón. A beszélgetés rövid volt és az ölelés után Péterben felült a kérdés.

„Piri! Miért nem küldöd már el ezt a kis szegényt?”

Nem értette, hogy ha valaki lezár egy kapcsolatot, miért fogadja hívásait, miért nem mondja meg kerek-perec: „Kedves, eddig tartott, innen nem vagyok rád kíváncsi!” 

Olyan aranyos, volt a válasz: „Nézd ezt a délután írta!” – és Piri, az igazmondó, megnyitotta a ’Beérkezőket’ és mutatta, hogy szólítja őt ’Szerelem’-nek a Zenész.

 

Az éjszakában, a hosszú élvezet után, a férfi az esti telefonhívás helyzetkomikumán röhögött. Viccet csinált a nőért ácsingózó exből, és Piros nevetett vele szívből, megállíthatatlanul. Poénok csattantak és a közös nevetés, boldog-bután, majd félórán keresztül gurult, pattogott a falakon, az asztalon, a virággal telt váza és az egymást ölelő két test körül. Felizgult. „Kéne még!” - és a partner, a szerelmes is ott volt, hát nekikezdtek újra. Péter fáradt volt, s egy idő után, érezve bármit csinál, eredményt nem ér el, abbahagyta.

„Nem bírom tovább!”

Piri a belőle kicsusszanó férfit visszahúzta. „Ne menj, csináld még, kívánlak!” - de Péter felállt és elment fürödni. Pirit a düh fogta el és a kéjvágy. Veszettként esett magának. Tekert, simogatott, játszott az ujjak ki-be csusszanásával, de semmi eredmény. Robbanni akart! Péter, a fürdés után, egy félig ülő helyzetben magát dühből önkielégítő nő szenvedő, öreg arcát látta, ahogy melléfeküdt.

„Gyere, pihenj le. Hagyd abba most!” - mondta. 

Hibázott. Piri oly gyűlölettel szólt vissza: „Hagyj békén, nem értesz engem!” - hogy lassan felkelt, kiment a nagyszobába, s a júliusi éjben a nyitott ablak mellett, a díványra feküdt. Nézte, ahogy a holdfény telet játszik – szánkázik a gesztenye levelein az éjben. Piros, úgy tíz percig még ügyködött magán. Hogy nem volt eredmény, a sértődés járta át.

„Ennyi vagyok csak? Ennyi kell csak belőlem?”

Mint egy fúria, öltözésbe kezdett. Péter sem aludt. Sértetten hallgatta a nő szótlan, csak mozdulatok, ruhasurrogásokkal telt tombolását és feküdt helyén mozdulatlanul. Nem moccant akkor sem, mikor a felöltözött nő a díványa mellett az ablaknál megállt, hosszan nézte a hatalmas gesztenyét a Holdban. Akkor sem állt fel, kísérte ki, amikor elment.

 A nő táskájában pénz lapult, Péter ügyetlen semmi kis hozzájárulása a napi megélhetéshez és a férfi csak az üres Bacardi üveget dobta szemétbe……

 

Piros, még aznap délután visszament. Nem magyarázkodott, csak ölelt, ölelt, ölelt….

 

A kibékülés a lelkeket rendbe rakta. Csak Péterben maradt fájón a kérdés: „Ha szerelmes, mint látom, mint mondja, miért nem hív megint majd egy hétig, hogy akár öt percre lássam, bárhol, bármikor!”……

 

Aznap történt valami más is. Piros lehangoltan mesélte, hogy az ügyvéd házaspár hónapos nyaralásra ment a gyerekekkel Olaszországba. A megélhetése megbukott. Péter a válltáskájából egy kis fekete pénztárcát varázsolt elő és négyszáz Eurót számolt a nő kezébe. „Elutazhattuk volna együtt. Ez pontosan a fele!” - mondta és magához ölelte. „Tiéd!”

 

Hetente egyszeri találkozásos szerelem volt. Piros tudta mit kap, és értékén tartotta számon. Számolt az esélyeivel, számolt a korával, mérlegelte a közte és Péter közötti korkülönbséget. Számolt véletlenekkel és a megélhetés minden összetevőjével. Szeretett volna többet adni, és talán volt benne valami megtisztulási vágy is, de az idő, a nagy Mágus, a pillanatból rutint kalapáló idő nem engedte. Fogta kezét. A számításaiban igyekezett a racionalitás talaján maradni, spórolt a kapcsolatban is, ahol tudott. Többnyire jól számolt, jó matekos volt az iskolában. Amit elfelejtett, ha tetszik, kifelejtett a számításból, az a saját, a férfiban visszatükröződő hatása volt.

 

Az évek óta csak futó, viszonylag gyorsan változó kapcsolatokban élő férfit elvarázsolta a nő, a szerelem permanenciája, a külső világra ingerszegény, s a kettejük világára ingerekben, beteljesült vágyakban leírható, de biztos, közös életet sehol fel nem kínáló jelen. Lehet, az agya működött hibásan, lehet nyomta a saját, kilátástalannak ítélt helyzete, depressziója, lehet, ezek az érzések is erősítették a kötést. Ki tudja? Amiről Piros nem tudott, az Péter szokatlan, megmagyarázhatatlan adottsága volt. A férfinek valami megmagyarázhatatlan adottsága volt ráérezni a mondatok, életek zöngéire. Nem tudott semmit tényszerűn. Csak a kimondott mondatok igazságait érezte súlyukon, és a megérzéseire sem tudott magyarázatot adni sem másnak, sem magának. Csak érezte őket.

Az utolsó előtti találkozásukon, augusztus közepén a nyár már a búcsúra készült. Elmúlt Szent-István, az új kenyeret hozó is, a nappalok változása a szokott rendben érkező őszt ígérte. Péter kertjében a gesztenyefán hízott a termés, szálkásodott a tüske, a burokbazárt, jövendő tél embermarkait megsülten majd melegítő sok gesztenyén.

 

Piros újra dolgozott. Az ügyvédék nyaralása letelt, minden visszaállt a szokott mederbe. Flórián, a kedves torz tanító már leckéket adott kötésből, és kezdte bevezetni egy új titokvilágba. A Zenész mesélte a legújabb városi pletykákat és csüggött rajta változatlan. Péter szerette és megadta azt, amire legjobban vágyott, a valakihez valóban tartozás érzetét. A szabadság érzete hiányzott nagyon. Az új, kiszemelt ház ügyében előbbre lépett. Kész volt a megállapodás a fejében, az eladók is elfogadták, és kellett a pénz. Arra, az utolsó előtti találkozóra úgy indult, ahogy életében még soha. Tudta, kérni fog. Tudta mennyi van még, amit neki, közös célra ígért a szerelmese, és tudta azt is a pénznek nem ott, hanem nála van helye. A késő éjszakában, éjjel kettőre ért Orfűre. Éjfélig vigyázott a két gyerekre és az út előtt hazaugrott. Megsimogatta a két békésen alvó sajátot, elrendezte a napi dolgait a gépén és varázsolt. Viaszt olvasztott, vízbe öntötte. Az amorf formát kiemelte és egy fehér lapra tette. Gombostűkkel rögzítette és megszórta tégelyben tartott mezei zsályaporral. Ráhajolt, elmormolta a Flóriántól tanult igét. A konyhába ment, felvitte magához a seprűt és megfordítottan a szoba déli sarkába állította. Hajából kivett egy szálat, körbetekerte a zsályaport majd a lapra ráfújt. A kis porfelhő hamar leült. A maradékban Piros Péter arcát kereste. Másképp látott már, mint az egyszerű halandó, már érlelődött benne valami más tudás, s így vélten-valósan, de megtalálta. A papírlapot nagy ezüsttálcára tette és cseppentett rá illatos orgonaolajat. Gyufát vett elő, és meggyújtotta. A papír gyorsan, a középen olvadó viasz lassan égett. A szobában zsályaillat keveredett az orgonával és Piros elmondta halkan, szerelemmel a tanult igét. Mikor minden leégett a tálcával augusztus nyitott ablakához ment és messze kitartva azt, ráfújt. A tálca üres maradt. A hamu az ablak alatti lilaakác már rég virágtalan leveleire hullott, a gombostűk nyilakként álltak a jó, fekete, tóparti földbe.

Új hittel öltözött, indult Péteréhez. Kifelé menet a söprűt helyére tette.

 

 

Nagy és mámorító volt a szerelem aznap éjjel is. Az égre emelt kitárt két comb között az éjjel a kéj pumpája járt fáradhatatlan, és jócskán a délelőttben hagyta csak megpihenni. Délután kettőkor ébredt. Ő kezdeményezett. A férfit újra magába húzta, adott és kapott. Míg pihent, aludt, nem láthatta: Péter valami kilencedik érzékkel, kiosont mellőle, táskájából a maradék, már említett négyszáz eurót vette elő. Betette nyáron szívesen viselt rövidgatyája zsebébe, s úgy feküdt vissza mellé.

Az ölelés végén a csodák lecsengésének hallgatással adott időt, majd megszólalt: „Péter, kérni szeretnék valamit!”

A férfi felállt, s csak annyit mondott: „Várj! Előtte fürödj meg!”

Piros nem értette, de ment. Megfürdött és kislányos varázsban, teste köré lazán tekert törülközővel lépett újra a képbe. Péter állt. Várta pólóban, rövidgatyában és zsebébe nyúlt.

„Pirim, ezt tedd el, kérlek, szükséged lehet rá! Mindössze négyszáz euró. Tudom, sokat nem segít, de mégis. Ez a tiéd, megmondtam! Több nem maradt!”

Piros nem tudta, mert a férfi arról hallgatott, hogy a pénztárcájába a zöld kétszázas mögé Péter egy húszast is csempészett az éjjel….

 

Augusztus huszonnyolcadikán látták utoljára egymást. Minden a szokott szerelmesen. Szeptember jött, és már az ősz kalimpált sárguló levéllel a fákon, a fecskék is erősen gyülekeztek a tóparti vezetékeken a költözésre. Szerették egymást, öleltek és várva új találkozásra váltak el. A szakítás oka talán banalitás. Piros tán egy rossz hangulatában kapta el a festőt. A telefon helyett használt netes beszélgető-programon azt kérte tőle, izgassa fel. Izgassa szavakkal. Izgassa, izgassa! Írjon!

Péter mindig utálta az ilyesmit. Megmondta. Elmondta többször, hogy erre nem képes. Pirosban megszakadhatott valami a tóparti nyomasztó hangulatban. Begőzölt és leírta: „Ti mind egyformák vagytok, nem értetek engem, nem érzitek a lelkemet!”

Rossz mondat, rossz időzítés….

 

A férfit az általánosítás csapta mellbe. Az, hogy olyanokkal veszi egy kalap alá, akiket a saját értékítélete más polcra tesz. Dühében lemondta a megbeszélt találkozást és hozzátette: „Csak akkor gyere, ha hívlak!”

Nem hívta három napig. A három napban dolgozott. Festett. Képet szürke-fekete alapon kötélen lógó férfitesttel. Piros és a tőle tudott történetjárt az eszében. Mannerheim Lóri. A képnek ezt a címet adta.

Mikor elkészül, autóba ült, s a festményt a pécsi főutca divat-galériájában bizományba beadta. Elképesztően hatásos volt. Arany keretbe tették és egy óra múlva a kirakatban állt. A sétálóutcán az emberek megálltak és döbbenettel nézték a vászonra tett igazságtalanság, a szenvedés barna-szürkébe tett, kötélen lengő valóságát. Aznap elkelt. Kikötést a galéria tulajdonosa csak egyet tett: a kép a kirakatban marad a következő két hónapban. A vevő elfogadta…..

 

Piros a Zenésztől tudta meg, milyen kép áll a főutca kiraktában, Tőle tudta a címet is. Tajtékzott, gyűlölt. Amikor Péter a negyedik napon a hallgatás után rákérdezett: „Mi van? Szeretsz még? Vagy ennyi volt csak?” – gyilkosan, hideg fejjel válaszolt.

„Ennyi! Vége!”

 

Napok teltek. Szép, meleg, szeptember. Az elmúlás évszaka.

 

István a tóparti műhelyben egy vízvezeték átvágás tervén dolgozott.  Ha megkerüli az órát, havi huszonötöt takaríthat meg. Megéri, ha okosan csinálja. És ehhez értett.

 

Panni a neten lógott. Pécsi szerelmesével, egy jogászhallgatóval beszélt. Kicsit izgult, mert a menstruációja késett.

 

Tóni gyököt vont másodfokból. Nem szerette, de munka volt, tudta meg kell csinálni. Lelkiismeretes volt.

 

Piros az ügyvéd két gyermekét készítette vacsorához a konyhán. A nagyobbiknak, Daninak szeletelt répát apró karikára a konyhaasztalon. A kicsi, Dénes, a matt, bézs csempén csúszkált négykézláb, hol itt, hol ott belekapaszkodva kis kezével az asztal lábába, a konyhaszekrény fiókgombjaiba, vagy éppen végigcirógatva a nő lábát. Figyelt, rá ne lépjen. A figyelem megosztott volt. Tunézián gondolkodott, hogy milyen lesz, mert Orsival megbeszélték, szeptember végén kiugranak egy hétre.

„Jó lesz. Pihi!”

 A kés egy pillanatra megugrott kezében és mély sebet ejtett az ujján. A vér nagy cseppekben hullott asztalra, kőre. Piri is ugrott a csaphoz, kimosta, keresett sebtapaszt, leragasztotta és szentségelt ügyetlensége miatt. Feltakarított maga után. Nem vette észre Dénest, ahogy kiskölyök a csempére cseppent piros pöttyöt mázolja szét, és veszi szokás szerint szájába az ujját.

 

A Zenész épp játszani készült. Hallgatósága barátságos tapssal köszöntötte megjelenését a placcon. Ölébe igazította gitárját és körbenézett. „A társaság ma is vegyes.”- gondolta. A hátsó kettesnél észrevette a rövid, feketehajú, termetes, plasztikázott csöcsökkel megáldott utcalányokat, Marát, meg az egérfogú Szilviát. Ismerte, őket, többször is volt velük. „Jó nők!” – jutott eszébe néhány éjszaka zárás utáni órája-perce, és lassan érzéssel, mintha simogatna végigfutatta kezét a húrokon.

 

Flórián egy üveggömbös múltbanézésen dolgozott. Egyedül, csendben és nagyon elgondolkodón. Kereste értelmét, titkait a múltnak és nem törődött a környező világgal. Szép, szomorú lelkeket látott, könnyes arcokat és felé vigasztalón kinyújtott kezeket….

 

Péter az ágyon feküdt, a mellében hatalmas ürességet érzett. Figyelte a szobában felfelé szálló cigarettafüstöt. Azon gondolkodott, hogyan múlik el egy élet…

 

 

Másnap délelőtt a festő autóba ült. Ideje csapolni egyet, itt a behívó, mosolygott kényszeredetten, és Piros járt eszében az úton. Végiggondolta a találkozást, a szerelmet. Érezte, látta a nőt, Nehéz volt így vezetni. A kórházba időben ért, és mint ismerős, rendszeres véradót, előre vették.

„Jöjjön Péter, essünk túl rajta!”

A kontrollszúrás után a cseppnyi vért ujjbegyéről papírral szorította le. A nővér, régi ismerős, a gépbe tette a mintát. A technika halkan, megszokottan zümmögött.

„Péter elállt vagy folyik még? - kérdezte a nő. „Idétlenkedik a gépem!”

A férfi megnyomta az ujját és nagy, piros vércseppet varázsolt hegyére. „Ennyi elég lesz?”

„Bőven!” - mosolygott a nővér. A mintát a két üveglap között szétkente rendesen, és újra a gépbe tette. Hosszan nézte a nyomtatott eredményt.

„Péter!” - mondta nagysokára.

„Baj van! Nagy baj! Ez HIV pozitív!”…….

 

V É G E

 

 

-csataloo-

BGJ 2008.09.25.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.