Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

VI. Fejezet

A verés és a Zenész

 

 

István sokat tanult az asszonyától. Lassú emberként a vállalkozók pörgő világában a nőtől tanulta a ’várj, hagyd beszéli’ tanácsot. Időbe tellett, míg megértette lényegét: a kapott információ teljesen kell, és ez csak akkor elérhető, ha méregből, dühből beszél a másik.  Begyűjtött mindent, megértő kedves, biztató választ írt Szlovéniába és elnézést kért, hogy létezik. A másik oldal átértékelve helyzetét már nem támadót, csak csúnyán becsapott férfit, a vesztest, a virtuálisan megcsalt férjet látta. A röpke pár óra alatt olyan mennyiségű információt kapott, ami több volt mint amire egy bérelt detektívirodától számíthatott volna. Dátumok, leírt mondatok, vélemények, érzés-kavalkád, a múlt az ő közös múltjuk pellengérre állítása, és persze képek százszámra az ő asszonyáról és videók, ahol az ő asszonya ül nyitott combokkal a kamera előtt. A hírforrástól elköszönt. Ismerősként köszönt el, azzal, hogy a kapcsolatot megtartják. 

 

Varasd mellett tort ült a megbocsátás, hajlongó Lázárral, sosem lesz még egy ilyen mondatokkal. Vacsora ugyan egy darabig nem jutott a férjnek, de az idő, meg az az érthetetlen jóság a szerető nőben, ami képes mindent elnézni, megbocsátani, ha szeret, itt is győzedelmeskedett. Két hét, és a net-kaland csak rosszízű történelem lett, de csak akként, miint egy vesztes csata, egy amúgy megnyert, győztes háborúban. A kedélyek lecsillapodta, a férj újra verseket írt, az asszonya újra ágyába várta, ha eljött az este.

 

A Pécsi tónál, aznap este az indulat fortyogott. A lassú ember indulatait korbácsolta az összes személyes kudarca, az épp befejezett levelezés, a tények, amik elől nem volt menekülés. Minden mocsokban fürdött, mert mocsoknak érezte Pirit, szennyes árulásnak a tetteit, amire bármilyen is, rá nem szolgált és minden hírt, mondatot, tényt úgy fogott fel, mint egy ellene indított orvtámadást.

„Te énellenem?” A szunnyadó, s tán csak egyszerűn türelemhiányos férfiegó robbanásra készült.  Sok mindent megtervezett, milyen lesz a tetemrehívás, hogy döngöli a nőt olyan földbe ahonnan nincs kijárás-kiút, legföljebb felé.  Mert szerette. Tudta összes nyűgét, baját a képteles kétperces minősítéshez is hozzászokott már éveik belső vitáiban. Akart ő tenni is ellene, hogy minden szebb legyen, de nem tudta kivárni azt a pillanatot, amíg az asszony felkészül, kinyílik teljesen. Vagy előbb állt neki, vagy a túl hosszú előjátékban jutott odáig, hogy főműsor gyorsan lement. Tudta, mennyit dolgozott maga, hogy létrejöjjön a közös élet gazdagsága, tudta, mindent megtett a családért. Ő is fel tudta mérni, mekkora részt vállalt és vállal ma is a közös fennmaradásért, és ha feltétlen hálára nem is számított, hiszen az egy év külön mégis egymás mellett élés sokat távolított rajtuk érzelemvilágban is, úgy érezte a nő minden célon túllőtt, a viselkedése megengedhetetlen. Hideg fejjel akart cselekedni, s várt. A várakozás pedig csak a szégyent, a fájdalmat és a dühöt dobálta benne, szélrekiáltott hangot körkörös hegyek között a visszhang.

A türelem elfogyott. Vacsoraidő volt, a fentiek már a konyhában, amikor fehér sápadtan a dühtől ő is belépett. Szótlanul ment az asztalhoz. A többiek, nem is figyeltek rá. A két gyerek ült, Piri épp a konyhapulttól fordult az asztal felé. A férfi bal kezében az asszony kinyomtatott meztelen képei, jobbja ütésre lendült, s a tenyér olyan erővel csapódott az egykor kedves arcra, hogy a nő, mint rongybaba esett a földre. Hörgő haraggal képébe vágta a képeket, s azok szálltak, szerte a konyhában a kövön, hirdetve szép testet, látható, elérhető gyönyört, asszonyéletet. „Mi ez te kurva? Ezt érdemeltem?” Lehajolt, hajánál fogva rántotta fel a mozdulni is képtelen nőt Ezt érdemeltem? Ezért etetlek, tartalak? Ordította, s félkézzel a levegőbe emelte a magzatpózba menekülni próbáló Pirit, s a másik kezével annak arcára fejére mérten záporoztak az ütései. A gyerekek ébredve első rémületből együtt ugrottak fel, anyjukat védeni. Panni apjának ugrott és ököllel a mellére vágott. Ne bánts anyát! Tóni az ütéseket számolatlan osztó kezet próbálta lefogni sikertelen.

István a nőt leköpte. Szembe. Valami mérhetetlen, gyilkos haraggal dobta el magától és elindult megtaposni. Rúgás a bordára a mell alá, rúgás megint. Piri, nyüszített, vinnyogott a fájdalomtól, és nem gondolt semmire. Sem arra, túléli-e a percet, sem arra, hogy védje magát. István a szürke konyhaszéket emelte magasba, s készült lecsapni. A megváltás Panninak volt köszönhető. Valami ősi, megmagyarázhatatlanul magas sikítással a konyhapultról éles két kapott fel a finn készletből, és apjára emelte.

„Egyetlen mozdulat és átdöflek, mint egy kutyát!”

 

A sikítás, a felemelt kés, a tudatáig lassan, de célba ért. A kiáltás kijózanította. A harag már kiment belőle – a nagyja. István a széket robajjal csapta földhöz, a ragasztott fa részekre tört. „Letedd azt a kést te lány, mert szíjat hasítok belőled!” - ordította, s ellépett a fekvő feleség mellől. A gyerekek, anyjukhoz futottak, testükkel óvták egy vélhető újabb támadás elől. Panni a kést nem engedte el. Úgy érezte, hozzá nőtt, nem tudja elengedni. István hátralépett, rátámaszkodott a tölgyfa ebédlőasztalra és kapkodó, fújtató méreg-ordítással üvöltötte az asszony felé.

„Te mocsadék! Nem tudod, kinek a nevét viseled? Válhatunk! El is fogunk, mert veled nem fogok élni! De addig a napig, amíg papírod nincs róla, ha megtudom, hogy beszennyezed a nevem, megöllek! Nem érdekel se börtön, se két gyerek, megöllek! Megértetted?”

Az ordításába szinte beleremegtek az üvegek a polcon, a levegőben táncolt a gyűlölet, a kölcsönös és végleges megalázottság érzete. Vacsorát!

 

Piri, mint egy lassításban, filmen, csak mereven, tört mozdulatokkal szedte össze magát. Hagyjatok, ne segítsetek! - szólt a gyereknek és négykézlábra állt. Érezte, mellkasában szúró, őrjítő fájdalom nyilall, de összeszedte magát, felállt. Óvatos lépésekhez a tűzhelyhez ment, a szekrényből tányért vett elő és szedett a húsból, krumpliból. A tányért két kézzel tartva, a fájdalmat legyűrve az asztalhoz indult, s letette István elé.

„Tessék, egyél!”

Nem fordult el, csak állt ott, maga mellé leejtett kézzel, arcán az ütések pírja, mint a húsba dörgölt só. Égett.

„Adjatok apátoknak evőeszközt, uborkát!” - mondta, és legyőzve a mellében késeket forgató fájdalmat elindult felfelé a választott magányba.

„Azt a szart a földről összeszedni!” - mutatott késsel István a két gyerekre. Eltehetitek! Az ott az anyátok! Ilyen jutott!

A képeket Panni markolta össze, elvette Tónitól a maradékot is. Nő volt már, együttérző. Kicsattant: „Gyűlöllek te vadállat! Te nem vagy az apám! Ha még egyszer megütöd én öllek meg és én sem félek semmitől!” - kiabálta és elviharzott anyja után.

A konyhában csak a két férfi maradt. A felnőtt és a felnövő. A felnőtt, tudta, vége mindennek, ami közös volt, a felnövő érzett valami összetartozást az apjával is ……

 

A verés után három napig Piri nem kelt fel. Tudta, bordája eltört, vagy megrepedt.  Mozdulni, fordulni a szűk ágyon nem tudott. Az ágynál elzavarhatatlanul Panni ült, cserélt anyjának borogatást, főzött helyette és neki is. Három napig iskolába sem ment. A negyedik napon összeszedte magát. Felkelt, és bár tudta, a besárgult-feketült ütésnyomok jól látszanak, elindult megszokott napi robotját végigcsinálni. A férjével a vendégházban találkozott.

„Ideje volt!” - mondta István. „Már épp azon gondolkodtam kirugdossalak-e az ágyból! Eridj, a kettesbe, az üres, beszélni akarok veled!”

Piri ment és István elmondta az új szabályokat. Nyugodtan, csak semmi kiabálás. Üzlet ez!

„Ha válni akarsz, elválunk! Akár holnap beadhatod, mehetsz amerre a szemed lát. A fiú velem marad, tiéd a lány. Ezt az egész szart eladjuk. Ha áron elmegy, a pénzemnél leszek. Kilencven a banké, harmincat anyám adott kölcsön, van róla papír. Visszakapja. Pénzt tőlem ne remélj! A cuccaid összeszedheted, viheted, ha menni akarsz. Ha maradsz, a dolgod egyszerű. Teszed, amit eddig, tehetsz többet is, de jó szót tőlem többet ne várj!  Kajára kapsz, hogy ebéd, vacsora legyen. Főzöl, mint eddig és elszámolsz a bevásárlásaidról. Autót, anyámét sem használhatod, ha fuvar kell, majd megcsinálom én. És, ha megtudom, hogy a telhetetlen pinád görbe útra visz, amíg a nevem viseled, megnyuvasztalak!”

 

Pirinek nem sok választása maradt. Végiggondolta, tulajdonképpen még hálás is lehet, hogy a férje azonnal ki nem penderítette a közös házból. Számolt, mint annyiszor, ha bajban volt. Megbecsülte a vendégház, a bolt-melegedő, a két lakóház, a nívós helyszínen lévő telek értékét, hozzáadta az üzlet bevezetettségének felhajtó hatását, és úgy döntött, marad. Túl sokat dolgozott egy álomért, mondta magának, és felkészült.

„Ha nyelni kell, nyelni fogok, te téged, ember, mert megütöttél, legyőzlek!” Az ő fejében is a méreg járta kacskaringós útjait. Legyőzlek, megalázlak tízszer is, és kisemmizni, azt nem fogsz!”

„Egyre ebéd az asztalon!” – mondta és elindult rendbetenni a távozó vendégek után a szobákat.

 

Majd egy hónap telt el, és az új rutin Pirosnak nem volt ínyére. Pénze semmi, rabszolgasors! Boltba is gyalog járt, a nagyobb bevásárlásokkor István ment vele. Nem egy öröm. A nő fiatal korától mobilitáshoz szokott, kezdte Polskival, a házasság után kapott rendre újat és nagyobbat.  Hiányoztak a pedálok, hiányoztak az utak, a sebesség, a mozgás.

Az üzlet se ment úgy, ahogy számították. A környék kiépült, s a nyaralók a télre fizetővendég szolgáltatással, árral jóval a vendégház olcsó árai alatt, egyre többet szipkáztak el a betérők közül. A vendég filozófiája is egyszerű, minek fizessen kétszerannyit, ha a félár is megteszi? A bevétel szintje már oly mértékben megcsappant, hogy újra csak a banki tartozás, szerény, egyre szerényebb megélhetésre és a közüzemek sokszor megkéső kifizetésére jutott. Tartoztak egy két mosodának, tartoztak három, négy telefontársaságnak, kikapcsolással fenyegetet az áramszolgáltató, szóval sok jót nem ígért a jövő. Piri kivonta magát az esteli beszélgetésekből a melegedőben, a gépébe feledkezett, vagy festett eladhatatlan, bár valóban szép, apró képeket. Hónapokig kereste társát, a nagy szerelmet, de választ sosem kapott. A túlpart észre tért, talán mérlegelt, s úgy döntött, az egész tört részét sem éri a meglévő jónak, de lehet, másfelé nyújtogatta csápjait. Piri becsapottnak, elhagyottnak érezte magát és nem értette miért. Hisz ott voltak a nyomok az ő gépe rejtett mappáiban, ott volt a leírt szerelem, a vágyakozás összes szava. Az éjszakáiban sokáig fennmaradva újraolvasta az élményeket és kesergett. Nem értette, hogy az egész ügy csak a képzelet szüleménye, az emberrel, akit szeretni hitt, sosem találkozott, annak tán igénye sem volt rá, csak múlatta a percegő időt, valahol messze az éjszakában.

 

Három hónappal a nagy verés után, látva a romló belső pénzügyi helyzetet, és saját források, költhető pénz után nézve munkát keresett és talált magának. A kocsma melletti pékség eladót keresett hat órás foglalkoztatásra. A városba busszal induló iskolások, a még munkába járók reggelente szívesen vettek a friss pogácsát, lekvárral, vagy ép sajttal, hússal töltött pékáruból. Ide kelet az új munkaerő. Piri elvállalta. Fizetett, bejelentett állás havi nyolcvanhatért, meg kelés négykor, nyitás reggel ötkor, mert öt és tíz között van csak forgalom. Tizenegyre végzett, ment gyalog haza, és állhatott a rutinba otthon. Az ebéd csúszott bő fél órát, a takarítást nagyobb tempóban, három és öt között végezte. Bármennyire is fárasztó volt a nőnek, a szívós makacsság volt az erősebb. Hozzászokott. István sem szólt, szólhatott ellene. Nem is szólt, de a csendes gyűlölet működött.

„Kereső vagy, ne tőlem kérj pénzt!” - volt a válasz, ha telefonszámlára, vagy épp a közös vállalkozáshoz nem köthetőre kért pénzt a nő. A csendes állóháború ott élt a házban, soha, semmi hangoskodással, de meghúzva a lövészárkok közötti vékony kis csíkot a két külön hálószoba között, valahol a konyhaasztalon.

 

Piri, az első fizetéséből autót vett. A megnövekedett kínálat, a csökkenő kereslet az autószalonokat egyre több akcióra, kedvezményes vásárlási lehetőségek felkutatására késztette. Ez adta a lehetőséget a hirdetéseket neten figyelőnek, hogy kiválasszon márkát, kategóriát, fizetési feltételeket. Számolt rendesen, Részlet, fenntartás, biztosítások, kedvezmények és egy nap megához ölelte Panni. „Megyünk anyámhoz!”

 

Az idős asszony Pécsett még mindig dolgozott. Magánban, feketén, de szép bevételben és jó körökben. A nyugdíjas évek a fiatalság kényszerét fejlesztették tökélyre benne. Úgy varrt, mit egy álom. Idővel nevet szerzett magának, s a színház, a városi ál- vagy valós előkelőség többsége a nők közül nála varratott. Piros, az unokák felével felpakoltan bebuszozott és anyjától pénzt kért. Anyja, ismerte a két felnőtt között kialakult helyzetet. Féltette lányát, és szerette volna, ha a házaspár újra összeérik. A válás nagy ellenzője volt.

„Minek? Úgy jobb lesz? Kisemmized magad! Légy okos!” És a lány hallgatott rá. A szófogadás jutalma lett a hirdetésben kért nulla, a semmi pénz, a százhúszezer, az induló részlet.  Az anya boldog volt, hogy adhatott, a lány, hogy kapott.

 

Pannival egyenesen a szalonba mentek. Kiválasztották a tüsténkedő eladóval a kiskocsit, mert természetesen csak kiskocsi jöhetett szóba az adott körülmények között, belealkudtak ezt, meg azt, téli gumit, ablakfelhúzót, tükörmelegítőt, és elkezdték a papírok kiállítását. Tizenöt év lejárat, lízing, havi ikszezer. Ment minden rendesen. Egészen addig, míg ki nem derült, forgalomba helyezési, átírási, meg egyéb innen-onnan kapott készpénzben fizetendő tételekkel a hozott pénz nem lesz eléd. A duplája kell!

Pirinek kellett az autó. Csalódást érzett, és tanácstalan volt. Aztán, mint egy villanás: „Megoldom!  Maga csinálja meg a papírokat, a kocsit elviszem! Panni te itt maradsz, hogy el ne adják, amíg megjövök! Hol lehet itt taxit rendelni?”

 

A taxi jött, Piri beült, irány a Postavölgy. Február volt. Újra február. Rég nem járt arra. Egy éve már. Kockáztatott. Megálltak Flórián háza előtt, és kiszállt. Becsengetett.  A csengetés után a függöny rebbenését látta az egyik ablakon és reménykedett. „Itthon van!”

A kapu a második csengőnyomás kényszere előtt nyílt, Flórián jött kifelé a floxok ágyásai között a betonon, kacsázó mozgásával, esetlenül. A kaput kinyitva magához ölelte a váratlan érkezőt. Nem szólt egyikük sem. Sem szervusz, se semmi más. Röpke percig tartott az ölelés. Flórián elengedte a nőt. Torz magát kiegyenesítve –ahogy lehet – hátralépett, zakója zsebébe nyúlt. „Ezért jöttél. Várt terád!”

A nő a döbbenettől szólni nem tudott, de keze mozdult. Fehér borítékot vett ki Flórián kezéből bordó viaszpecséttel lezártan.

Rajta név: Lillian.

 

A kocsit aznap vitték haza. És Flórián is boldogabb lett egy gondolattal. Látja még, biztosan…..

 

Az új autó Istvánt meglepte, de nemigen zavarta. Rákérdezett a mibőlre és választ is kapott, kicsit nyeglét: „A pénzemből!” – de a második mondattal: „Hitelre!”  - a fejében minden helyére került. „Na,” – gondolta. „Akkor ez nem marad itt sokáig!”

És lezártnak érezte a beszélgetést. A visszaszerzett mobilitás kicsit visszaadta énjét. Férjétől kérés nélkül visszavette az autóval intézhető pótlások, szállítások intézését, s eleinte pénzt se kért rá. Mikorra István hozzászokott az új rendhez, már joggal követelt tőle hozzájárulást. A pékség melegében, hajnalanta, mosollyal mérte az árut, szedte a pénzt. A főzéssel el-el maradt, egyre gyakrabban került gyári szemét, pizza, hamburger az asztalukra. És ennek oka nem csak leterheltsége volt. Hiába jutott biztosnak mondható fizetéshez, a szétesett, de együtt, egy fedél alatt élő emberek napi szükségleteire fordítható bevételek kritikus, alacsony szintre értek. István újra a bankokat járta, könnyítés, átütemezések futam-hosszabbítás lehetőségeit kutatta. Szerencsével sehol sem járt. Anyja volt, aki időnként kisegítette, maradék vagyonából. Pótolt egy-egy égetőn szükséges hiányt. A férfi tudta jól, hiába édesfia, ez sem tart örökké. A tehetetlenség mogorvává, szótlanná tette. Az amúgy sem sűrű beszélgetései Pirossal és a gyerekekkel ritkábbak, rövidebbek lettek. Érezte a bajt.

 

Piros a tavaszt érezte újra. A Mecsekbe ment a két gyerekkel, szedtek hóvirágot, hallgatták az erdő sajátos, csöndes lélegzését, a madarak fészeképítő lázban csengő tavaszváró füttyeit és megfeledkeztek a gondjaikról. Huszadikán, szombaton dél körül kapta a hívást. Flórián volt. Gyere át! Csak ennyi volt.

Piros kimentette magát és ment. A férfi várta. Piros tudta, fizetni kell és fizetett. Még az sem mondható, hogy nem örült a testiségnek, hisz majdnem ugyanazt kapta, mint egy éve. Kielégülést fizikálisan, simogatásokat, csókokat. Nyelvet a csiklón, és a béna, torz test rándulásait. Egy a korábban megszokottnál merevebb férfitesttel. Bő két órát voltak együtt, mikor Flórián felállt, felöltözött. A szemében és mozdulataiban nyoma sem maradt az egy évvel előtti lángolásnak. A maga módján kielégült férfiarc nézett Pirosra. Nem szerelmes arc. A férfi a hálószobaszekrényhez ment, s a ruhák alól kiemelt pénztárcából ropogó húszezrest vett elő.

„Ezt, kérlek, tedd el! Benzinre adom! És jövő héttől mindig szerdán gyere, szerda délután!”

Köszönöm! – mondta a nő csendes, pirulós, hálás kislányos mosollyal. Jövök! Aztán felöltözött.

A találkozások rendszeressé, rutinná váltak. A pénz, amit Flórián benzinpénznek hívott ételre, néha egy-egy sörre egy-egy szükséges ruhára ment.  Piroska nem gondolkodott az új helyzeten, csak elfogadta. A benne élő nemiségnek jót tett a találkozások rutinja. Az óvatosságra nagyon figyelt. Nem akart István előtt lebukni. Emlékezett a verésre. A tavaszi nedvek, a tavaszi illatok új terveket, új vágyakat ébresztettek a világban, s benne is. Netezett, kereste az új ismeretségeket, barátkozott. Mindenütt szerették.

 

A Zenésszel egy pécsi tárlat megnyitón találkozott. Névről már rég ismerték egymást, a férfi többször dicsérte munkáit, rendszeres levelezőpartnerek voltak. A kopasz hatvanöt éves férfi egyetlen gitárral kezében, alsógatyában ült egy széken, mert ilyen volt a produkció. Egy színész a bemutatásra kiállított képekhez írt verseket szavalta, s ehhez volt aláfestés a gitárzene. A tárlatmegnyitó jól sikerült. A képek előtt a rokonlelkek, mert többnyire közülük kerültek ki a látogatók – egy-egy kép előtt meg-megálltak, találgatták, vagy kérdezték az alkotót a kép mögötti világról, értő megjegyzéseket tettek ecsetkezelési és színtechnikákra. Piros is járta a társasággal a kört. Épp egy absztraktba forduló csendéletet nézett, amikor hátulról valaki megfogta könyökét. Jöjjön, hallotta a szép baritont, mutatok magának jobbat. Megfordult. Géza volt az, a Zenész. Az alacsony, pocakos kopasz emberke mélybarna szemében huncut mosoly csillogott. „Ugye megismer, tudja, ki vagyok?”

„Persze, Zenész!” – mondta Piros. „Mit akar mutatni?”

 A Zenész a másik terem felé vezette, ahol a válaszfal mögött jól megvilágítottan egy sárgás alapban két test szeretkezett rózsaszínben. Egy szinte gyermektestű, széparcú lány és egy kopasz, vigyorgó vénember.

„Ezt nézze meg, mit szól?”

A nemiségre fogékony lelkű nőt a kép megfogta, nem engedte tovább. Hosszú percekig állt előtte, a Zenészről is megfeledkezett, csak a rátörő vágyak hullámait érezte a bőrén, a mellében, a combjai között.

 

„Látom, megfogja!” – mondta mögötte a bariton. „Jöjjön, menjünk innen!”

 
Piros ment, és leültek a Dzsámi felett egy kiskocsmába és ettek, ittak, beszélgettek. A férfi mesélt. Mesélt magáról, mesélt a zenéről, amiben élt, mesélt a nőügyeiről, ami a hosszú pálya alatt akadt rendesen, Mesélt beteg, ágyhoz kötött feleségről, mesélt arról, hogy válni nem válhat, mert a nő kitartott mellette akkor, amikor még a pályája delén bajba került. Mesélt arról is, hogy nyugdíjas évei sem unalmasak. Elmondta, merre jár, hol zenél esténként rendszeresen. Ömlött belőle a szó.

Piros is mesélt. Elmondta kéretlenül tarthatatlan helyzetét. Kirakta asztalra az adósságok terhét, a különélő férjet, a pénztelenség elviselhetetlenségét, a növekvő kenyérgondokat. Elmondta netes nagy szerelmét, a történetet. Nem szégyellte, tudta ismerősei között a furcsa megélt viszony, a meg nem élt szerelem és a vége sokaknak volt már ismert. Tudomásul vették, eltették, elfelejtették. Ő nem felejtette el! Nem volt a történetben semmi hátsó szándék. Csak panaszkodott. Flóriánról hallgatott.

 

A férfi a beszélgetés alatt bókolt, mosolygott. Csúnyaságát, himlőhelyekkel jócskán pöttyözött arcát a mosoly megszépítette. A hang varázsa, a jóízű történetek és a helység füstös félhomálya kedvessé, meghitté tették a pillanatot. A Zenész fizetett. A kávé maradékát itták, mikor rákérdezett: „A képre emlékszik? Hogy tetszett? Nem mondta! Maga olyan csodás! Nem gondolt arra ott, hogy kipróbálhatná velem?”

 

A kérdésfeltevés olyan váratlanul, olyan őszintén, de olyan kedves csibészséggel landolt, hogy Piros önkéntelen elnevette magát. Nevetett hosszan, jóízűen. Aztán elkomolyodott. A lába közt újra a bizsergést érezte. Látta, szinte látta magát a Zenésszel, az alsógatyás, pocakos kopasz emberkével valami ágyban, sárga lepedőn ölelkezve. A kép, a fejében szép volt. Érdekes. Olyan, mint az a másik a falon. És Istvánra gondolt, hogy tartozik neki!

„Tudod, mit Zenész! Kipróbálhatjuk!” - és átvette az irányítást. A csöppnyi nő karon fogatta magát a pocakossal, visszasétáltak a kisautóhoz. A séta közben, hogy oldódjon a férfit kérdezte? És mondd, mit szeretnél csinálni velem? És hogyan? A férfi mondta, mondta a tapasztalt nőkhöz értő rutint, és nevén nevezte a dolgokat. Pirosban égett a kéjvágy.

 

Autóba ültek. A nő a Balokány mögötti parkhoz hajtott. Két másfél méteres gömbfenyő közé állt, s előttük nyírfa törzse világított a sötétben. A télutó-tavaszelő hidegében a parkban csend, látogató sehol. A lámpák is csak szabálytalan összevisszaságban égtek. A kocsiba csak sziluetteket megvilágító, profilt, arcélet kirajzoló fények bújtak, bánat nélkül, kíváncsian. A motort nem állította le. Kellett a fűtés. A kéziféket behúzta. „Vetkőzz Zenész!”

 

A Zenész, korához illőn, no meg a hely szűkösségéhez mérten, ügyetlenül, de gyorsan vetkezett. Az alsógatyával sem volt gond – lejött. Piros, az üléstámlákat igazgatta és kapkodón, valami őrülettel vetkezett. Fordult, perdült, mászott, mutatta magát csöpp helyen, csókolt, csókra tette a combjait, égett. Az öreg Zenész a csodát, a test varázsát itta, beindult. Keze megjárt minden zugot, mívesen tanultan. Nem tört ritmust, csak adott. Pontosan, okosan, imádva a kezébe simítható formát, a mellek ringó, finom, madárnyi bájait, a combok selymét, az öl tüzeit. Kétszer vitte gyors egymásutánban, csak úgy előkészületként csúcsra a nőt, és boldog szemlélője volt a pillanatnak. Nem volt megállás. Semmi nem volt elég. Percnyi holtidő, és Pirosban újraéledt a vágy, elemi ösztönök játszottak testében boszorkánytáncot.  A férfi a nyelvével próbálkozott.  Kifeszült, kiterült, kifacsart pózok a szűk helyen, de mégis, Pirosnak ez volt az Éden. A rutin és a nyitottság egybedolgozása hatott harmadszor is.

„Most gyere!” - mondta, a kivárás után, most te jössz.  Eddig csak kapaszkodott, csak pozíciókat tartott, magát tartotta élvezet alá, most ő akart adni. Furcsa, az együttlét teljes tartamában most először keresett rá a húsdarabra, ami mindegy milyen korú, majd benne dolgozik.

Sajnos, kicsit becsaptalak! - mondta a Zenész. Szívében, fejében ott élt a vágy, de combja közt a tehetség csak törpe álomként aludt.

„Négy éve volt a műtétem. Azóta nem lehet.  Nehéz megélni!”. – mondta és arcát belenyomta a nedves ölbe, hagyta végigsimítani hátán a kedves lánykezet.

Csak pillanatra futott át Piros agyán: „Na, azt is kifogtam!”

 

Aztán, átadva magát a kéjnek, várt, míg a nyelv újra szárnyat ad a csöppnyi testnek és elrepíti valahová nagyon messze, a felhők fölé, a Napba, ahol ő is sugár lesz, szép, sárga, örökkön élő, tárgyakon, formákon megtörő fénysugár. Hamar odaért. Utána felöltözött és öltözött vele a Zenész is. Ültek - csendben. Látszólag mindketten kielégülten. A Zenész baritonja tört varázst. Zsebéből cetlire gyűrt húszezrest vett elő, és azt mondta: „Ezt ideteszem a kesztyűtartódba. A csizmád nem illik hozzád, Szerelem!” Piros nem tudta, mit érezzen. Arculcsapást egy ingyen osztott élmény után?  Döbbenjen meg? Rúgja ki kétlábbal a szemtelen szatírt?

„Pénzt?”

Aztán Flórián jutott eszébe, meg a húslevesek, amikbe hús sosem jut, a két gyerek, meg hogy Panni blézere szakadt és nem szólt. Semmit nem szólt. Kezével végigsimított a férfi arcán, másikkal igazított rajta egyet, és szájoncsókolta. Hosszan…..

A Zenészt visszavitte a Belvárosba. A buszpályaudvar környékén rakta ki. A kis kopasz ember, szeretettel a szemében mondta búcsúzóul: Ugye jössz nemsokára, Szerelem?

 

A hazaúton nem gondolt semmire. Kielégült volt, és magabiztos. Aztán elöntötte valami hülye boldogságérzet: „Juhé, bevételünk van, dupla!” És vigyorgott, István, ha tudná!

Később, otthon az éjszakában, sokat gondolkodott, a szerelme, a sosemvolt miért hagyta el?

 

-

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.