Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

V. Fejezet

 

Búcsú Flóriántól és netszex

 

 

 

Piri elégedetten, feltöltötten ment haza. Nem hiányzott, hogy a beteg férfi nem a férjétől megszokott merev férfitestet adta. Nem hiányzott a belélövellő férfimag melegsége sem. Semmi nem hiányzott! Fordítva! Tele volt a rajta, benne ügyködő szeretni-vágyás összes kapott mozdulatával, félénk, de folytonos örömkeresés benne csattanó rándulásaival. Kacska kezek – „Ki emlékszik erre!” – és a nyelv simogatásaival. Szemekbe kiülő hálával, köszönettel….

Már nem volt hasonlítási alap. A gyermekkor, a lányság régen elmúlt, és a húsz év utána az emlékekre is ráült. Csak Flórián szemére emlékezet. És saját magára, a pillanatra, mikor elélvezett. Szerette volna a férfit kizárni a képből – „Mégiscsak, választott, neten választott partner, ráadásul egy sor hibával, meg minden!” – de nem ment. Visszavonhatatlanul beleégett az arc, a test vonaglása testén, a hangok, a félhomály, vagy inkább félsötét, és az érzés. Érzés a két lába közt. Olyan, mintha maga csinálná, és mégis összehasonlíthatón több, más. Az élet. Az, amilyennek elképzelte.

 

Aznap, az aktus után nem maradt. Felkelt, végigsimított a magában a kapott csodát emésztő férfin, gyorsan felöltözött, és autóba ült. Nem egyenesen ment haza. Szüksége volt valami nyugodt, csendes helyre, egyedül, mindegy fényben vagy sötétben, csak egyedül. Fel akarta dolgozni az érzelmeit, nem akarta, hogy eluralkodjanak rajta, nem akart rab lenni egy új világban. Áthajtott az estébe takaródzó Pécsen neki a hegynek. Szokottnál gyorsabban vette a kanyarokat hegymenetben, és már sötétben állt meg a Dömörkapu busz-végállomásnál. Késő volt, semmi forgalom, a busz is csak negyvenpercenként fordult.  A kocsit lezárta, és elindult a sötétben a kis kilátó felé a fenyők között.  A koránkelő Hold fényt szűrt az útra, és a távolság sem volt nagy. Mindössze százötven-kétszáz méter. A lépteket számolta fennhangon, hogy várjanak még a gondolatok, várjon még a hangulat. Mikor a bástyaformára kiépített kilátóhoz ért, abbahagyta a számolást. Felment a huszonhét lépcsőn, kezét a száz éve összehordott kövekre tette, és kinyitotta a szívét!

 

„Édes, jó Istenem!” – mondta halk szóval, nem félve, hogy bárki meghallja, „Édes jó Istenem! Lassan negyvenegy leszek, buta leányod, és tudom, emlékszel rám, ha vagy - ha nem, mert én voltam az, aki nem hittem benned! Én, aki elmaradtam a templomaidból, aki csak megtanulta a Bibliád, de nem hitte sem szívvel sem lélekkel! Látod, én vagyok itt! Én jöttem ide, mert ha létezel, templomod ez is. És nézd, itt alattam a város, ahol megszülettem! Itt a hely, ahol megtaláltam a párom, aki elvett, aki gyereket nemzett nekem kettőt is, tudod! Őket látod velem nap mint nap, és kérlek vigyázz rájuk mindig! Édes jó istenem, azért jöttem, hogy elmondjam, köszönöm!

Mégis lehetsz, létezhetsz! És visszaadtál ma nekem valamit, ami az enyém! Még akkor is, ha úgy adtad vissza, hogy az orrom alá dörgölöd, hogy vétek a rended, a parancsaid ellen.

Édes jó Istenem, kérlek, add, hogy megtaláljam az utam! Nem hozzád igyekszem, csak magam keresem! Csak azt a mindenki másnak kijárót, a békét, a csöppnyi boldogságot! Add nekem, vagy ha nem megy, kérlek, engedd, hogy vétkezőn is kereshessem tovább, és ne menjek mocsárba!”

 

A szabálytalan ima után hallgatta a csendet, nézte város fényeit. Lenn a völgyben Pécsbányatelep házain sárgán pislákoltak az ablakok fényei, a bányaoldalban erős fényszóróikkal a mélyet megvilágítva nagy teherautók jártak csigavonalban. Dél felé, a Gyárváros házai, szabálytalan rejtvény, tűnő fénypöttyökkel a magasabb házakon, s kivilágítva a templomtorony.

Hazaindult.

 

A kapcsolat Flóriánnal május végéig tartott. Piri nem volt szerelmes, egyetlen percre sem. Szerette a helyzetet, és kedves barátsággal gondolt a férfira, de a szerelemnek a gondolatát is kizárta. Mint megismerkedésükkor, magát választott álnevén, Liliann-nak hívatta. Érdekes volt az érzés. Az idő múlásával hozzánőtt a név, mind többen ismerték meg, szólították így a beszélgetésben. Az új név egy új egyéniséget is adott. A dallamos Liliann zene volt fülének és a zene az tánc is, és a tánc az ő! Amúgy is mosolygós lénye még inkább vidám lett, és küldte, osztotta amerre járt a szeretet apró ajándékait. Egy jó szó ide, egy kedves üzenet oda, egy biztatás egy harmadiknak a széles ismeretségi körben.

 

Flóriánnak is Liliann maradt. Az első együtt töltött órák után a korábbi kép megváltozott. Míg az ismerkedéskor Flórián beszéltetett, kérdezett, addig az új helyzetben Piri vette át szerepét. Magáról szinte semmit sem mondott. Az alaphelyzetet, hogy férjnél van, hogy kétgyerekes anya, már kitárgyalták korábban. A többi maradjon titok. Csak tíz-tizenöt percnyi távolságra laktak, de Flórián sosem tudta meg, pontosan merre. Nem beszéltek a hátteréről, pénzről, vagyonról, napi munkáról. Ha az ölelkezések közötti szünetben a férfi veszélyes vizekre tévedt, a nő egy simogatással, öleléssel vonta el figyelmét. A kitárulkozások helyett ő beszéltetett. Kérdezett mindent. Ha hallgatás csendjét kellett elzavarni, a férfi beszélt boldogan. Mesélt a munkájáról, mesélt az álmokról, a vágyairól. Mesélt megszerelmesedve, mesélt kitárulkozva, mesélt, hogy meséljen.

 

Sokan jártak hozzá. Ismert, elismert tekintély volt a gombamód szaporodó spiritiszták, jósok, látó-emberek között. Könyveit az ismeretlenre, túlvilágira éhes, testi és lelki bajokkal küszködők, főleg nők vásárolták, és a bevétel tisztes megélhetést adott. Oldalait a neten naponta több százan látogatták, tettek fel kérdéseket. Az oldalon futtatott hirdetések szép pénzt hoztak a konyhára. Hetente háromszor, előre megbeszélten személyesen is fogadott hozzáforduló lelkeket.

Jósolt kártyából, tenyérből és homokpergetéssel. A jóslatait, bárkinek adta, homályba burkolt általánosságokkal csomagolta, és a jövőre nézve mindig távoli eseményekről beszélt. A hozzá fordulók elégedetten mentek el tőle, mert azt mondta, amit hallani akartak. Gyógyulást, rendbejött életet, megtalált szerelmet, érvényesülést a pénz, vagy a lélek birodalmában. Csak ritkán hallgatott és küldött el klienst. Olyankor, amikor a benne vitathatatlanul élő hetedik érzék valami rosszat súgott.

A nő kérdéseire nyíltan, nyitottan válaszolt, elmondta, mit tart csalásnak és mit nem. Elmondta hitét a földöntúliban, egy számára itt is létező, időnként a szobába, a lélekbe költöző, de mégis nehezen megfogható valóságban, mesélt szellemek útjairól, jelzéseiről, elmentek és ittmaradtak vélt-valós tetteiről. Szépen mesélt.

 

Az ágyban kialakult egy rutin, egy Pirosnak biztos élvezetet adó koreográfia. A látogatások hetente egyszer, nagyritkán kétszer összejöttek, legtöbbször szombatonként. István a kezdődő szezonnal szokott útjait járta baráti társasággal, versenyzett erre-arra, s a nem kért, nem is kapott, de létező szabadság lehetővé tette a rendszeres találkozást. A nő ilyenkor a boltot-melegedőt Panni lányára hagyta: „Kislányom, segíts, dolgom van!” - kéréssel, s a leányka készséggel vállalta el a feladatot. Éles eszű volt, és az érzelmek világában is kezdett eligazodni. Már egy hónapja tartott a viszony, amikor rákérdezett anyjánál: „Pasi van, anya?”

Piros a lánynak utált hazudni.

 „Igen.” - mondta. „Majd egyszer elmesélem.”

A két nő, anya és lánya egymásra nézett és a hirtelen csendben ott kerengett az a csak nők közötti értés-megértés, ami csak a nőkre jellemző-igaz.

 

A látogatások a késő délutánban kezdődtek, és Piros éjfélre mindig hazament. Nem volt mellébeszélés. Ölelésért, simogatásért, izgalomért és kielégülésért jött, és ölelve, végigsimogatva, izgatva és kielégítve ment haza. Az első alkalom totális boldogságérzetét megismételni nem tudták. A férfi erekciót nem produkált, de kárpótolta a női testet minden elképzelhető változatban. Keze bejárta a réseket, szorított, nyomott, vagy simogatott a helyzethez és a formához illőn, pontosan ráérzett a nő örömforrásainak helyére és tette dolgát. Feje bebújt a combok közé, és repítette a kielégülés felé.

Piros próbálkozott a felizgatással, a létező praktikák minden változatát bevetette, de Flórián reakciói késtek, vagy elmaradtak. Egy idő után a próbálkozással felhagyott. Magával törődött, csak kapni akart.

Nem tudta, vagy lehet tudta, de nem érdekelte: adott is. Adta a szépséget, a két szülés után is megmaradt formás, mesébe illő testet, adta a benne elemi erővel élő vágy fogható, szemlélhető gyönyörét. Flóriánnak a nő lett a méreg, a drog, kicsi és nagy adagban.  Tenni akart érte. Szégyellte tehetetlenségét és kárpótolni akarta a hozzásimulót.

 

A harmadik alkalommal voltak együtt, az ágyban. Piri épp az elszáll pillanat utáni csendjére figyelt, mikor Flórián furcsa, tőle szokatlan, hangon belekezdett valamibe.

„Liliann! Sosem kérdeztem, vagy inkább sosem mondtad, hogy élsz, mi is vagy a világban. Érzem, te nem szeretsz erről beszélni. Most mondanék valamit, amit nem fogsz szeretni. Kérlek, hallgass meg!”

A nő, kezével végigsimítva combján, hasán, féloldalra fordult és a férfi szemébe nézett. „Mi baj van Flórián?”

„Ne kérdezz! Kérlek, hallgass! Már egy ideje ezen gondolkodom. Én olyan vagyok amilyen. Látsz, ölelsz, de én mindig ilyen maradok. Te szép vagy. Én? Mint a mesében a szörnyeteg. A különbség mese és valóság között csak annyi, én nem változok meg sosem! Itt vagy, ölelsz, de én tudom, elunsz! El fogsz majd menni és akkor hiányozni fogsz!

Nem tudlak magammal vinni, nem járhatok veled társaságba, nem vásárolhatok neked szép ruhát, ékszert, mert kényelmetlen helyzetbe hozlak. Liliann! Én a héten nagy pénzhez jutottam. Igaz, nem tudom, mi a nagy, a te világodban, de nekem nagy pénz! Az egyik vendégemnek nagyon bejött. Nyert, ruletten, Pesten és eszébe jutottam. Itt járt. Itt hagyott nálam készpénzben hálaként egymilliót, Liliann!

A felét félretettem. Itt van egy borítékban. Ez a pénz a tiéd! Csak a tiéd. Nem tudom, elfogadnád, vagy nem, de a borítékra viasszal tettem pecsétet és mondtam hozzá egy régi, nekem kedves mágiát. Látod? A neved van ráírva Liliann. Ha elfogadod, már most a tiéd, Ha visszautasítasz, nézd, itt lesz a polcon, amíg élek! Téged vár akkor is, mikor már nem leszel!”

 

A nő megdöbbent. „Pénzt kínál. Miért? Megbántottam? Kurvának néz? Mi ez?”

Sok minden végigfutott a fejében. A férfi kedvessége, az ajánlat, a hozzátartozó magyarázat, és megértette a gesztus mögötti szándékot is. „Csak szerelmes szegény!”- gondolta.

„Nem Flórián! A pénzt nem kérem! Tedd el az a tiéd. Én miattad vagyok itt, nem a pénzedért!”

És magához húzta. Két tenyerébe fogta a férfi szép arcát, apró szerető csókokat hintett el rajta. „De köszönöm!” – mondta tudat alatt is kaput hagyva minden változásnak.

„Most gyere, ölelj!”

És Flórián ölelt. Még sokszor szombatonként a májusig. A szerelem eluralkodott rajta. Várta a nőt terített asztallal, és várta az ágya melegével. A boríték a polcon pihent. Nem kamatozott…

 

Otthon, Pirinél nőttek a gondok. István szokott módon spórolt, nem fizette hónapokig a lízingelt jet-ski díjait, és a nagykereskedő elunta. Őt is szorította a fizetési kötelezettség a gyártó-szállító felé. A jet-ski üzlet amúgy is felszálló ágban volt, miért engedné, hogy egy hatjárműves balfék, hiába név a vízen, vele szórakozzon? Nem fizet? Nem fizet időben, majd lép helyébe más, aki jobban ismeri a rendet! Nem várt egyetlen napot sem. Április végén, Istvánék telkénél darus teherautó állt meg, és négy jól megtermett legény, se szó, se beszéd kiemelte, majd az autó platójára tette a gépeket. István hiába futott az első zajra, a férfiak elővették a megbízó írott utasításait, kezébe nyomtak belőle egy példányt, és adtak átvételi elismervényt, szabályosat, pecséttel, aláírással, hogy mindent hiánytalanul elszállításra átvettek. István ordított, hogy rendőrt hív, a férfiak meg mosolyogtak, hogy csak tessék! A parton, ahol a csöppnyi dráma zajlott összecsődültek a bámészkodók, élvezték a botrányt. Piros a kisszoba ablakában állt és látott mindent. Fájt a szíve. Fájt. És nagyon félt a jövőtől.

 

Az elszállítással szokatlan csönd ülte meg a környéket. A bevétel harmadával csökkent, a délelőtti órák már nem termeltek kenyérrevalót. István kapkodott. Szaladt fűhöz-fához kereste az új járművek beszerzésének lehetőségeit, de a nagykereskedő végigcsengette a konkurenciát is. István feketelistára került. A kikötőben mindössze két, a horgászoknak béradásra váró csónak marad kikötve, ringatózva a csendes vízen.

 

A szombatok közötti szüneteket Piroska ugyanabban a rutinban élte, mint addig. Reggelente a takarítás, az ágyneműk cseréje, ebéd a családnak délre, délután meg a melegedő. Egyre több ideje jutott a netre, ráült, rákattant. Az elektronika áldásait kihasználva, új műfaj, a gépi képalkotás felé mozdult. Szerkesztett, kevertetett a géppel színeket, álmokat varázsolt lapjára, naponta újat. A festőállványok mögött kevesebb lett a munka. Meglévő képei sokaknak tetszettek. Jelentkezők, innen-onnan közös kiállításra hívták, mások a képekhez verseket faragtak. Szép verseket. Itt találkozott a szerelemmel. Szimpla kis levelezéssel indult. Zsolt költő volt, határon túli, Varasd környéki magyar fiú. Szegény családban nőtt fel, jól nősült, bele egy vagyonba, de az évekkel a házassága – mondta, tönkrement. Verselni kezdett és sikerrel osztotta a rímeket hol itt, hol ott. A kiégett házasság után - ahogy mondta - a szépet, a tiszta szépséget kereste, csak ember akart maradni még néhány évre. A költő pár évvel volt csak idősebb Pirosnál, és a képekhez írt sorok, a hozzájuk illesztett mondatok nagyon ültek. Szóba öntöttek egy színvilágot, új értelmet adtak vonalaknak. Jól, barátságosan alakult a levelezés. A nő is kinyílt, egy idő után bizalmasabb témákban is elmondta véleményét és a két egymásnak panaszkodó napi beszélgetőpartnerré lettek. Mindketten várták a találkozást, igaz csak virtuálisan, de mégis érezhetően egymásra hangoltan, egymásra várón. A levelek tartalma a banalitások helyett lényegre térőbb, kifejezőbb.

 

Az április vége nem csak elvitt. Új, Pirosnak életét meghatározó szerelmet hozott.  A szavak, a bizalmas intimitások új érzést szültek, reményt és hitet. Két művészet találkozása. Képek, foghatók, és elszálló szép szavak. A beszélgetések, a neten leírt mondatok ugyanúgy lázba hozták, mint mikor üres óráiban szexlapot vizslatott, vagy unatkozott. Ugyanúgy lenyúlt a két comb közé, megkereste magát és boldog elégedettséggel szállt, repült, élvezett. És nem szégyellette megírni a láthatatlannak, mit is csinál. A válasz, boldog öröm és beismerés volt. A férfi, a másik oldalon –családja alszik már rég – rá gondol, és kívánja nagyon. Kívánja és a távolság nincseit pótolja kézzel.

 

Piroska sokban tiszta volt. Az élet megtanította, vagy talán adottság volt, hogy a párhuzamos érzéseket nehezen viselte. Vagy szeret, és szeret szerelemmel, de akár a nélkül is, vagy nem. Nincs dupla út, nincs dupla játék. Tudta, az új érzés eluralkodott és tudta azt is a Flórián ügyet le kell zárnia. Sajnálta a férfit, elraktározta az átélt perceket, sőt még azt is tudta, lesz hiányérzete. Mégis, érezte, vége. Tisztán, szerelmesen vágyott az újra és kész volt áldozni érte. „Sokat nem kell”. – gondolta, és május végén mindent lezáró elhatározással ment a Postavölgybe.

 

Flórián várta, mint mindig, de a belépő nő arcáról tudta, nincs tovább. Egy ölelés, egy köszönöm, egy ’te jó ember vagy Flórián’, egy ’kérlek, ne haragudj’, és minden ott volt az asztalon. Ennyi.  Flórián felkészült volt a szakításra. Nem volt valódi meglepődés. Szerette a nőt, de tisztában volt az esélyeivel. Elfogadta a döntést már rég azelőtt, hogy asztalra került. Nem kért gondolkodást, nem kért még esélyt. A félig misztikumban élő, a lelkek továbbélésében hívő, és a gondolatok-tettek összefüggéseit más dimenzióban megélő férfi csak hálát érzett, nem a bánatot.

„Menj, kedves és köszönök mindent. A címem mindig ez lesz, ha bajban vagy, megtalálsz. És el ne felejts boldognak lenni!” – mondta mosollyal és kacsázva, himbálódzva kikísérte az élő varázslatot, a testet, a gyönyört a kapuig….

 

Az új szerelem, igaz, megfoghatatlan, de közeli. Benne a találkozás reménye és benne a találkozás előkészítettsége. A napi foglalatosságok Piri életében új elemmel bővültek. A késő este az írott szerelemé volt. Szerelemé, távolban élő testiséggel, az izgalmat, a vágyat lassan ébresztő aztán belelendülő, s végül korbácsként rajta végigcsapó mondatokkal.

A képzeletben lejátszott találkozások a fantáziába égették maguk, az írott vágyak arról meséltek, hogy kell, hogy várják, és egy semmihez nem hasonló új életet adnak. Zsolt, a férfi, a szavak tanult mestereként kerülve az ismétléseket, esténként új és új ötletekkel ért el kívánt hatást. Képeket kért a nőről, többet annál a párnál, amit Piroska oldalán megtalált. Piri ugrott a kérésre, hogyne ugrott volna, hisz annak küldi, aki szereti! Szaladt Orsihoz, s pár napon belül, mikor István a szokásos eltávozásai egyikére ment, a két nő Piroska kisszobájában nekilátott a munkának. A kérés Orsinak is kapóra jött, mert épp párkereső korszakában volt, s a stabil beállítású lencse helyett a közös munka kedvezőbb szögökből készíthető, előnyösebb formákat mutató képeket ígért neki is saját magáról. A nők nekivetkőztek. Orsi, a szakmaértő, diktálta a pózokat és Piros pózolt boldogan. Lenge blúz, félvállra ejtve, alóla kecsesen megrajzolt íve a mellnek, az arcon félmosoly. Kar fej fölé, a kéz a tarkón, a két szem a lencsébe nevessen! Tükör előtt, selyemköpenyben, a köpenyen lila-rózsaszín nagy virágok, alatta semmi. Előrehajlás székre támaszkodó, féltérddel rajta, hogy a meztelen fenék rugalmas izmait domborítsa! Horgolt fehér blúz, csak köldökig érőn, de azt sem takarva, alatta csak a test, a bőr, a borotvált hívogató, az ágyék dombja. Combok, kitártan, széken ülve, közöttük rózsa, egyetlen szál, de nem rejtve a szétnyíló, hívogató húst, kiemelve a formát, fókuszálva a szépre.

Jó munka volt! A két nő kattogtatott, közben ment a pletyka. Mikor, hogyan, kivel. Orsi, egyedülállóként sokfelé próbálkozott. Néha összejött, néha nem. Piros Flóriánról nem beszélt. Szégyellte volna a torzra sikerült testet. Az élményt már elfeledte, a fogható férfi, vagy férfipótlék helyét már a távolban élő, de érte verselő Zsolt képe vette át. Róla mesélt szerelemmel és Orsi magában mosollyal hallgatta: „Na, téged megfogtak, anya!”

 

Az elkészül fotók blokkokban mentek levélben. Zsolt örült, mesélt a látvány nyújtotta örömről, és a benne toluló igaz, vagy hamis érzésekről. Mesélt válogatottan szép szavakkal és naponta küldött verseket. Szerelmeset, vágyódót, kedveset. A versekben, ugyanúgy, mint Piroska képeiben, ott volt az érték, az alkotás öröme és láttatták az őt megihlető szépségét. Mitagadás, a nő szép volt. Szép a kitárulkozott, a pornográfia határát súroló és szép a művészinek is mondható meztelen képeken. A színek a kontrasztok biztos kézzel lettek kiválogatva, a leplek redői ott törtek, vagy éppen lebbentek fel, ahol a legjobban kellett, kihangsúlyozták az előnyöket, tompították a kor apró fricskáit, a ráncokat, az izmok, formák apró, alig látható diszharmóniáit. Zsolt, a szépség igrice mesélt, faragott rímet és tört gondolatot szabad formába, s ezekkel még jobban magához láncolta a távolban, a képernyő előtt vágyakozót. Az éjszaka az övék volt. Két egymást el nem érő, de egymásért remegő lélek párbeszéde.

 

Augusztus végén jött az újabb kérés, legyen élőbeszéd, legyen testközelben a láthatás. Zsolt kamerát kért Pirostól.  A nő futott a technikát beszerezni. A kamerával új szakasz kezdődött. A hang. Mindkettőjüknek szép hangja volt, Zsolté enyhés bánat-bársonyos. Érezni benne a férfit, a szavak, hanglejtések mesterét, Piros megőrizte kislányos, mindig félig kérdező kedves hangját-hangszínét. Zene volt mindkét hang. Egy mélyebb, nyugodtabb dallam és fölötte egy csapongó, repkedő, osztásában és hangskáláján is percenként százszor változó magas. A hang megjelenése mindkettőjüknek örömet adott. Közvetlenebbnek, bizalmasabbnak, lazábbnak tűnt a kapcsolat, hallhatták egymás nevetését, hallhatták a történetekkel együtt változó hangulat hatásait, érezhették a túloldal lélekrezdülését. Piri, a melegedő éjszakai magányában óvatos volt, csendes. Nem akart Istvánnal bonyodalmat, nem akart lebukni. Ha egyszer-egyszer a férj a kései órán betévedt, a beszélgetés megállt, megszakadt, vagy kattintva egyet a gépen úgy tett, mintha valami festészeti, szakmai kérdésről beszélne.

 

Igaz, Istvánt nem érdekelte, miért és kivel beszél. Istvánt nem érdekelte a festészet. Istvánt nem érdekelte semmi. A már egy éves különköltözés alatt egyszer próbálkozott. Egy júliusi éjszakán, jóval éjfél után bement a kisszobába. Levetkőzött és felizgultan a meztelen alvó nő mellé bújt.

A hatvancentis ágyon nem sok a kényelem. Piroska féloldalt aludt, arccal fal felé fordulva, és ijedten ébredt a hátulról beléhatolni próbálkozó István nyomulására. Nem első eset, hisz a húsz év házasság alatt volt idő pozíciók kipróbálására bőven és érdeklődőn volt nyitott minden újra, de a hátulról közeledést csak legritkább esetben fogadta örömmel. Talán tudat alatt a gyerekkor traumája szól vissza benne, ki tudja. Csak az erős férfi szorítását, a beléfurakodó merev férfiasságot és a gyermekkor undorát érezte. Kirúgott, fordult, lökött. István egy pillanat alatt a földre huppant. Az ablakon széles sugárban omlott a holdfény.

Kevés az olyan helyzetkomikum, mint egy felálló farkú férfi, ágyról leesve, padlón, holdfényben. A papíron férj-feleség páros nem tudott örülni a vitathatatlan poénnek. A düh és a méreg volt mindkettejükben. „Megmondtam, hogy meg ne próbáld!” - mondta a nő. „Megmondtam, hogy kéretlen ide be ne tedd a lábad! Volt időd egykor. Már lejárt! Elválok tőled!”

A férfi megalázottan remegő dühében remegve válaszolt: „Mehetsz, ahogy jöttél, pucéron!” És összekapta a földről ruháját, kiment. Több próbálkozás nem volt. Másnap elmentek egymás mellett a hallban, mint az idegenek és mindegyikük tette a dolgát. Válásról nem volt beszélgetés.

 

A net. A kép. Az élőkép megjelenése is csak többletet adott. Többé nem voltak fantáziára bízva a másik vonásai. Látható volt az arc. a száj mozgása, ahogy formálja a kedves szavakat, látható volt a kéz mozdulása, a kacsintás, a mosoly, a nevetésre ránduló izmok. A nagyfelbontású képernyő pontosan mutatta a részleteket és a beszélgetőknek tetszettek a részletek. Pirinek tetszett, ahogy Zsolt a haján végigsimít, ahogy csókot varázsol tenyerébe és fújja felé, bele a lencsébe. Szinte érezni vélte a szellőt, ahogy megfogja, hátára ülteti a kedves illatot és hozza, repíti felé az éjszakában.  Nem tartott soká. Még egy hetet sem volt bekamerázva a melegedő pult mögötti asztalán a gép, mikor Zsolt kérését meg se várva Piros a kamerát betette combjai közé, és ujjával az ezerszer eljátszott, s közöttük is százszor leírt, apró, körkörös mozdulatokkal elkezdte simogatni magát.

„Csináld! Imádlak!” - jött a hang a messzeségből. És Piros csinálta egyszer, csinálta százszor, változtatva a beállításokat, óvatos félhangos sóhajt engedve meg a végén, mikorra elment. Zsolt a másik oldalon hajtotta, bíztatta, űzte, kedves és trágár szavakat suttogva és mutatta, ő is ott van, ő is az élvezet felé igyekszik. Magát markolva erősen, a pubertás korban lévő nagyfiú, vagy a beteg felnőtt kéjes önkielégítésén ügyködött.

 

Így ment minden este, hónapokig. Beszéltek közben szerelemről, válásról, megoldható és megoldhatatlan helyzetekről. Piros erőltette volna a találkozót, de a férfi mindig kibújt alóla. „Nem lehet, még nem. Várni kell. Összejön, ne félj, biztos összejön, de most nem szabad! Kérlek, értsd meg!”

Piros ugyan rábólintott, hogy érti, de nem értette. Nem. Egyáltalán nem. Ilyenkor elkeseredett, vitatkozóssá vált, és a harmadik hónap végén összezördültek úgy, hogy hetekig nem találkoztak a képernyő előtt. Annál édesebb volt az újra egymásra találás.

 

Ki tudja, mi tesz függővé egy embert? Mi változik meg gondolkodásában, mi viszi el a természetestől valami más, lehet nem természetellenes, de nem megszokott felé? Ki tudja, miért érzi elfogadhatónak, természetesnek azt, ami már nem az, ami már túllép az egészséges határon?  Nem tudni, a húsz év hiánya, örömtelensége tette természetes rutinná, naponta kívánttá a nőben az önkielégítést, vagy csupán sűrű vére és a lehetőségek szűkössége. Nem tudni, miért nem a testiség természettől adott páros formája volt a vonzóbb, miért volt elég az egyedül ügyködés? Hozzáértő tán keresne frappáns magyarázatot, és mint minden magyarázatban, abban is fellelhető lenne az igazság kisebb, vagy nagyobb darabja, de valószínű, a teljes igazság, mint talány ott is örök titok maradna. Hol a válasz, ha az sem tudja a választ, aki testében-lelkében a válasz maga?

 

Élvezte, várta a képernyő előtti találkozásokat. Várta, hogy mutathassa,, „mit tud”. Pózolt. És nőnek érezte magát nagyon.

 

Zsolt nem csak Pirossal játszotta játékát. A hálón sok a beteg, fél-beteg, terjed a perverzió, és az esetek számának növekedésével az egyszerűbb, erre nem vevő nézelődők önkontrol küszöbje is változik, alacsonyodik. A művészek szabadabb test-felfogását jól kielemezve Zsolt a festészeti oldalak látogatói között új és újbóli ismeretségeket kötött és a kísérletet. Itt, meg ott és vegyes, de sikerrel.

 

Már féléves elmúlt a kapcsolat, mikor a hálón, az érdeklődési körbe tartozó kiemelt honlapon Piros rátalált kedvese görbe útjaira. Megdöbbent, vérig sértődött, és hatalmas veszekedés után úgymond szakított. A férfi próbálkozott egy darabig, de láthatón nem nagy elánnal. Elérte a csömör. Túlzottan ismert volt már a másik arc, túlzottan rutinná váltak a nő igényei, gyakran kényszerült szóismétlésekbe, és mint költő, utálta a szóismétlések monotóniáját. Menni akart és ment. Piros békült volna, küldözgette a jeleket számolatlan, de a vágyak visszapattantak a lezárt webcsatorna bábus oldalán. Letargiába esett. Gépként tette a dolgát, dolgozott, bedolgozott, főzött, takarított, beszélt a gyerekekkel érdeklődést mutatott a külvilág iránt, de mindez csak felszín volt. Alatta üresség, megbántottság, az eldobott nő soha meg nem bocsátó és mégis, mindig visszaváró sértettsége.

 

A baj sosem jár egyedül. A határ másik oldalán, Varasd mellett, a szépen berendezett, de egyszerű családi portán is kitört a vihar. Zsolt éjszakai ügyködései az elhanyagolt, de férjét őszintén szerető feleségnek is feltűntek. Próbálta megérteni okát, próbálta visszacsábítani emberét a gép mellől az ágyba. Nem ment és a nő nem értette. Egészen addig nem, míg egy nap rá nem talált a bekapcsoltan hagyott gépen Zsolt titkosan kezelt mappáira. A mappákban levelezések lementve, képek és videók. Először azt hitte, téved, nem jól lát. Aztán, hogy órákat ülve a gép előtt mindent elolvasott, az anyagot átmásolta két lemezre, és eltette őket. Az egyiket munkahelyén zárta fiókjába, a másikat aznap este odaadta Zsoltnak : „Hoztam neked valamit! Nézd csak meg!”

A férj a lemezt behelyezte, megnyitotta, és nem szólt.

Az asszony kiabálni kezdett és lehordta mindennek és kikérte magának a szemétséget, a lélektelenséget, a róla írt hazugságokat. Tajtékzott. Zsolt tudta, ha elveszíti a játszmát, mehet. Hová? A semmibe, a híd alá, a negyven felettiek kilátástalan újrakezdésébe, se fedél, se háttér mögötte, szóval a nagy semmibe. 

„Várj, Zsóka, várj! Hibáztam, nagyot! De vége már! Elküldtem mindet. Ezek csak kurvák, magamutogatósak, semmi több! Rám akaszkodnak, nem lehet levakarni őket! Szeretlek, kérlek, bocsáss meg!”

És Zsóka, mert hinni akart, mert szerette Zsoltot, hitt a szavaknak. A szavak szerelmese, a vágyak igrice nyert megbocsátást.

 

A nők szeretnek biztosra menni. Zsóka is nő volt. Úgy érezte, valaki kívülálló megpróbálta elvenni, ami az övé és ezt nem bocsátotta meg. Másnap, a munkahelyén a szabad pillanatokat kihasználva a második lemezt megnyitotta és módszeres alapossággal utánakeresett Pirosnak. Megtalálta és megtalálta a nőhöz tartozó férjet is. Írt bemutatkozót, aztán beszámolót hosszú levélben. Órákig levelezett Istvánnal. Átküldött minden lementett beszélgetést, átküldte a korai meztelen képeket, átküldte a lementett videókat. Pirit kurvázta keményen. Az utolsó levél végére kérést biggyesztett. Kérte a férjet, ne engedje, hogy asszonya tönkretegye két egymást szerető ember békés életét…….

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.