Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

II. Fejezet

A törés

 

 

A Halottak-napi temetőlátogatás esemény volt a család életében. Első temetőlátogatás a kis sváb faluban, hisz Béla bácsi egy évvel ezelőtt még javában osztotta az észt, meg a pénzt a családnak. Gyerekek felpakolva, a család, hogy státuszát mutassa két kocsival ment ki az alig párszáz méterre tőlük, a kis dombon kialakított temetőbe. Koszorúk, egy nagy a feleségtől, egy másik nagy a fiataloktól, meg két kisebb a két unokától, ízléssel megkötötten, félkosárnyi nagylabdájú krizantém a két vázába, meg halomnyi mécses. A Halottak napja kicsit mindig tüntetés. Bemutatója a jólétnek, versengése a kivagyiságnak. Istvánék kitettek magukért.

Piri az anyósa halk megjegyzéseit hallgatta, arról ki, milyen szegényes megemlékezést tart, hol olcsó a márvány a halotton, hol ízléstelen a sírra tett galamb, vagy angyalszobor. A fejében más járt.

 

A pénz! Most, hogy Lóri felakasztotta magát, már nem azzal volt elfoglalva, hogyan adjanak vissza kölcsönt, hisz halottnak minek? Lóri gyereke sem izgatta különösebb – nem az övé. Tudta, bármily körülmények között hagyta ott az anyja, most majd megjelenik, és magával viszi. Biztos volt abban is, hogy a papírok között Mara rátalál a kölcsön-megállapodásra és ismerve a nőt, tudta azt is, lesz vele háború rendesen. Álldogált István mellett, vágott szomorú képet, és szép halk szavakkal irányítgatta Tónit, aki a gyertyagyújtogatás lendületében mindenképpen össze akarta kenni az új ünneplő ruháját viasszal. „ Csak csendben! Csak nyugodtan, úri módon fiam!” Anyósa csöndesen bólintott. Nem szólt, csak arra gondolt, „Mindegy honnan jött, fejlődött ez a lány!”

 

Úgy másfél órányi téblábolás után hazakocsikáztak. Közös vacsora után a gyerekek eltűntek, az anyós is hazament a saját házába, a felnőttek egyedül maradtak.

„István! Dolgunk van, de azonnal!” - mondta Piri, és a férje tudta, most nincs menekvés, dolog lesz rendesen. Hétkor ültek be az irodába, két számítógépen is világított a képernyő és ünnep ide, ünnep oda mentek a kimenő hívások rendesen A számlán lapuló utolsó tízmilliót gyorsan és ésszel kellett osztani, felhasználni. Először a banki tartozások esedékes részleteinek sürgős rendezése, aztán két-három olyan szállító, akiknek munkája még elengedhetetlen, s jött a nagyobb rész, a maradék. Válogattak a széles környékbéli kínálat között. Olyan cégeket kerestek, akikkel eddig még nem álltak kapcsolatban, s a telefont a közös választás után, a bájos, kislányos hangú nő kezelte. Csőstől rendelték meg a hiányzó vagy épp pótlásra kellő anyagokat, Piri azonnali, másnapi szállítás kért és előlegfizetést ígért. Ahogy az idő fordult az éjszakába, egyre inkább kirajzolódott a megvalósulás esélye. „Rendbe jövünk!” - járt kimondatlanul mindkettőjük fejében.

 

Éjfél elmúlt, mire megírtak minden átutalási megbízást, elkészítették a megállapodások végleges változatait, rendelkeztek. Számoltak, együtt gondolkodtak, látták a várt-remélt célt, a beérkező anyagokat, a munkára jelentkező iparosokat, a lendületet, a nagy ugrást előre. A pénz a horgászbolt kft. számláján volt, oda jött, onnan indult, így gondosan le kellett fedni az utakat. Három, négylépéses bakugrásokkal, trükkökkel, visszadátumozott megállapodásokkal, hamis teljesítésigazolásokkal ment minden rendesen. Mire mindennel elkészültek, furcsa angyal szállt át a szobán. Arcukra elégedett mosolyt varázsolt, és a varázs a köztük meglévő feszültségeket is oldotta. Piroska, mint a macska Istvánhoz bújt, és szájoncsókolta az emberét. Mindegy most, mi meddig tart, gondolhatták ketten is, az élmény, az összetartozás a fontos. Kinn november, talán csak képzelték, hogy az éjszakában a kis falu harangja kondult. Csak egyet és csak akkor, amikor furcsa játékaként a sorsnak, egy elment élet, Lóri akasztott teste helyett, Piriben új élet fogant.

 

Jöttek a munkás hétköznapok. Már másnap minden a helyére került. Lefoglalható pénz, kft –vagyon két nap alatt eltűnt, átcsoportosult, és jöttek a terven dolgozók hosszú új sorokban. Megpezsdült minden. A horgászbolt melegedőjében egymást váltva kilincseltek a pálinkára váró, a szép boltosasszonyak széptevő férfiak. István is beült. Előadásokat tartott a jet-ski rejtelmeiről, mutatta meglévő hozzáértését, kötött üzletet hozomra. Éreztette a család mögötti egyetértést, a saját családfő szerepét és a sikert.

 

A hideg korán jött, a tó hamar vastag jeget növesztett. Lékhorgászból kevés volt, a meglévő szobák kihasználtsága változott. Piri naphosszat ült a pult mögött, előtte az elmaradhatatlan rajztömb és emlékből rajzolt-festett képeket. Kékeket, vöröseket, hangulatfüggőket. A pult alatti szívmelegítő, ami a horgászokra várt, időnként megcsappant egy kicsit. De csak kicsit. És a benne bújtatott ezernyi íz Piri ecsetje alatt színné varázsolt egy ismeretlen, valahol messze, máshol fogható világot, ahol nagy a csend és végtelen a béke.

 

Tavasz jött. Vele Mara, Lóri felesége, meg a felszámoló. A Harkányba szakadt, méregtől, tehetetlenségtő vörös Mara átkozódását elviselték. A felszámoló kutakodását maguk közt csöndben megmosolyogták. Szegény ember, csak a dolgát teszi! Tegye, ha tudja!

A kft-nek nem volt ingatlanvagyona. A tulajdonosokon, akik eddigre már rég a szomszédos Harkányban élő, de cím szerint megtalálhatatlan bosnyák menekültek voltak nem igazán maradt végrehajtanivaló. István másolt a felszámolónak a hamis megbízási megállapodásból, ami szerint a maradék ingóságok értékesítését bérét, fizetésért végezte naponta, és elpanaszolta, hogy a sok munka ellenére fizetést négy hónapja nem kapott! Marán kívül mindenki megnyugodott, tudomásul vette a tényeket.

 

Piriben nőtt az új élet és rendben lévőnek látszott a világ. A készpénz ugyan elfogyott, és a hitelek törlesztő részeinek esedékessége is a nyakukon volt, de bizakodva néztek a világba. Lóri a temetőben nem kapott márványt. Nem is reklamált……

 

Hiába kék az ég, ha festett! Hiába áll kályha a szobában, ha nincs hozzá tűzifa! A tél elmúlt, de a részleges üzemeltetésből befolyt pénz nem volt elég arra, hogy a család a legelemibb tartozásokat rendezze. Mi is ilyenkor a legelemibb? Persze, a bankok. Szállítóval, szolgáltatóval lehet alkudozni, de a bank olyan varázsmondatot mond, ami megállít minden fellebbezési haladékkérési lehetőséget, Ő a betétesek izzadtsággal megszerzett pénzét védi! Piriéknél is megjelent az első, a második, majd a sokadik azonnali felszólítás. Mozgatták volna a fülük botját, de pénz nélkül? Süket fület? István magába roskadt, Piri áldott állapot ide, vagy oda, naponta szenvedte meg a pénztelenség kínjait. Maguktól, a családtól még nem vontak meg semmit. Még ugyanúgy terülj volt az asztal, tele tankkal járt három autó, anyósé, Istváné, Pirié. De nőttek a kifizetetlen villanyszámlák, a négy mobil, az internet-szolgáltatás, a vízdíj. Egy este vigyorogva beszélték meg, milyen jó, hogy a csatorna még nem jutott a telekig, és így az emésztőürítés csak évek múlva lesz esedékes. István, egy ismerős segítségével beszállt az áramlopók széles táborába. Régen közszájon forgott a lehetőség, úgy harmincezerért mágneses kütyüt lehet szerezni feketén, s ha azt a villanyórára teszik, lelassítja, de akár vissza is forgatja a számlálót. Okos a világ. István utánajárt, és az óra is lecsendesedett, lepihent. Ellenállni a kütyü mágneses vonzásának sehogysem volt képes….

 

A hajszál a kard felett április 17-én szakadt el. Azonnali APEH behívó, végrehajtással fenyegető. A felgyülemlett köztartozások behajtására a hivatalt törvény kötelezte már, és a szerint is járt el. Hiába minden, futni kellett. Futni a pénz, futni az álmok után, és tenni, tenni, tenni valamit, gyorsan, sikeresen. István futott. Eltűnt, jó szokásához híven. A kis mártír, a csendestárs-feleség, az észlény, Piri maradt pocakosan a porondon. Felöltözött és bement a hivatalba. Jólszituált ötvenes fogadta, sokat látott, szabályokat, lehetőségeket, igazságokat és igazságtalanságokat is jól ismerő tapasztalt ötvenes. A papírokat átnézte, a lehetőségeket kereste. Megpróbált mindent. Piri először a csendes vétkező, az akaratlanul hibás arcát vette elő, majd, ahogy a helyzet változott, a szenvedő, az ártatlan bűnhődő, a félig számkivetett és üldözött arccal próbálkozott. A tisztviselőnek tetszett a nő, értette a próbálkozást, és valahol legbelül meg is értette, de kötötte a munkahelyféltés, meg a hosszú évek alatt magában kialakított mérlegelő tisztességérzés. Adta sorra a kiskapukat, de a pénztelen Pirit ezzel csak megzavarta. A kilátástalanság a nőben valami túlvilágról jött görcsöt indított. Eleinte még jött belőle a szó. Villantotta a vevőképességet a lehetőségekre, mutatta a hozzáállást, majd egyszerre, valahogy váratlanul, minden cérna szakadt. Spontán volt a görcs, spontán az összeomlás. A hasában valaki késeket kezdett forgatni, durván, szünetmentesen szaggatni a benti világot. Ordítani tudott volna a fájdalomtól, de a kések erre sem hagytak erőt. Lecsúszott a székről és az ijedten felugró tisztviselő előtt, már semmivel nem törődve megkezdte megszülni négyhónapos magzatát. Elvetélt, mondanánk ma. Nem az volt.  Csak temetett. Lehet, még ő sem tudta pontosan, de ott, akkor kezdte meg eltemetni az addigi életét.

 

A mentő, amit hívtak hozzá, gyorsan kijött. A Klinikákra vitték. Szerencséje is volt a szerencsétlenségben. A felvételen kiderült, a családot jól ismerő nőgyógyász főorvos épp szolgálatban van. Hozzá került. Az orvos megküzdött a nehezen csillapulni akaró vérzéssel, begyógyszerezték és persze benn is tartották. Istvánt csak a délután közepén hívta telefonon. Eligazította őt az eredmények ügyében, meg a gyerekekkel kapcsolatban is, aztán elaludt. Este hét felé ébredt, fájdalom nélkül, mégis valami hatalmas ürességgel a melle táján. A kába ébredés még ott ült a vállán, mikor a nővér benézett: „Látogatói vannak!”

Persze, a család volt. A férj, a két gyerek. Panni és Tóni Pécsre jártak gimnáziumba, Panni már a másodikat a Lőwey-ben, Tóni a Lajosban gyúrta az elsőt. Általában buszoztak reggelente, a távolság nem nagy és járat is volt elég sűrűn, de gyakran előfordult, hogy Piri hozta-vitte őket, összekötve a gyerekpesztonkázást az épp esedékes árubeszerzésekkel. Most, a ropogós fehér lepedőn, még hatása alatt a délelőttnek, látta, féltik, ijedtek. Ez erőt adott. Magához intette mind a kettőt és csak annyit mondott: „Ne féljetek, nem lesz semmi baj!”

 

A látogatás rövidre sikeredett. Istvánnak elmondta, mit intézett, azaz elmondta a semmit, amire jutott. A férfi hallgatott. Látszott rajta, hogy a hírek, meg a kórházi ágyon fekvő feleség látványa megviselték. Gyors simogatás, tétova topogások az ágy mellett s Piri újra egyedül maradt. Az este fényei árnyakkal játszottak a városon. Autók piros stoplámpái húzták a színes csíkokat és a tavasz a nyitott ablakon friss éjszakát hozott. Sokáig nem aludt el.

 

A kivizsgálás alapos volt. Csak az ötödik napon eresztették haza. A doktor a leletek kiadásakor elbeszélgetett vele. „Asszonyom, megnéztünk mindent, szervi baja nincs, maga teljességgel egészséges! És megnyugodhat! Ha szülni akar, a tudásunk szerint normális, nem veszélyeztetett terhességre számíthat a jövőben is! Hogy itt mi történt? Pontosan nem tudhatjuk. Nincs rá magyarázat. Csak feltételezzük, hogy Ön túlerőltette magát és valószínű, hogy van valami komolyabb lelki gondja is. Jól élnek a férjével?”

 

Piri nem akart megnyílni. A pénzügyi gondokról még orvosnak sem szabad beszélni, gondolta, és a házasság unalma sem lehet oka semminek. Minek a szennyest teregetni, ha nincs rá szükség? A tanácsot, hogy menjen el és beszélgessen egy jó pszichológussal, megköszönte, de eldöntötte, erre úgy sem lesz idő.

Az öt nap az orvosságszagú teremben, a kényszerű fekvés, és a kórterem magánya időt adtak, hogy sok mindent végiggondoljon. Tervezett, újra felépítette fejben a birodalmat, kereste a kitörési pontokat. Mérlegelt. Mit, mennyit és milyen gyorsasággal kell eladni a meglévő ingóságok közül, hogy a vészesen közelgő határidőre a köz- és a banki tartozásokat rendezzék, a végrehajtást a teljes magánvagyonra elkerüljék. Számolt, pontosan, értékén számított becsléseket végzett. A telek, rajta a házak, úgy negyvenmilliót kitesznek. A horgásztanya, a nagyjából kész állapotot figyelembe véve további 55-60 millió. Ha sikerül befejezni az apróságokat, egy kis kertrendezés, csinosítás csak emel az értékén további 5-6 százaléknyit. A jet-ski üzletben a járművek közül négy saját tulajdon, szintén érték. nem kevés. A horgászbolt átmentett készlete is kiad úgy négymilliónyit.  Mi van a másik oldalon? Jelzálog a házakon, a létesítményen majd kilencven milliónyi. A hitelek lejárata hosszú, további átütemezésre már nem számíthatnak. A havi háromszázezer körüli törlesztő részletek, meg a házak, és a létesítmény teljes rezsije, beleszámolva villanyt, fűtést, vizet, telefonostul, internetestül további háromszázból az esetleges karbantartást is feltételezve kijön. A megélhetésre, ide számítva az autók fenntartását is, négyszázezer elég kell, legyen. Még maradnia is kell!

 

Akárhogyan szorzott-osztott, a havi bevétel szükséges egymilliója mindenütt, minden változatban tisztán, egyértelműen látszott. Fő bevételi forrásnak most már a horgásztanyát tekintette, hiszen az elkészült épület tíz, majdnem apartman jellegű szobája már vendéget fogadott. Igaz, az engedélyekkel még hadilábon álltak, de hál’ isten, gondolta, az Önkormányzatnál valami újraválasztásokkal vannak elfoglalva, a papírjaikat elkeverték, ők meg nem forszírozták, hogy szem előtt legyenek. Ötezer forintos szobaárral számolva, hatvan százalékos leterheltséget számított. Ennyi kell, hogy a tervezett összeg bejöjjön, hogy minden újra a helyére álljon. Elérhető?

Piroska okos nő volt. Tudta, hogy mi teszi vonzóvá a tájba, környezetbe jól illeszkedő, ízléssel tervezett vidéki vendégvárót. Tudta, merre, hol, milyen reklámfogással tud majd új, de folyamatosan visszatérő vendéget szerezni és úgy érezte, egy-két hónap munkával valóban elérhetik a kiszámolt leterhelést.

„Nem nagy ügy! Vagy mégis? Elérni egy ötven százalékos kihasználtság-növekedést gyorsan? Rövid idő alatt?”

Oly sok mindent próbált már az életben, s most, mint annyiszor előtte, újra mindent látott részleteiben, működőn, pontosan, mint egy óramű. Igen, van alapja a túlélésnek! Időnként elöntötte a méreg is, miért nem számolt korábban maga a férj helyett, miért nem kapta el grabancát, s beszélték meg együtt a tervet.

 „Másképp lesz ez!”

Terveit szövögetve aludt el, és terveket szőve ébredt. A hangulatában az elvesztett élet miatti tompaság helyét egy másirányú, a megmaradásra, fennmaradásra koncentráló, tudatos nő gondolkodása vette át.

 

Délutánonként a két pécsi iskolás rendesen látogatta, elbeszélgetett velük, tervezgettek együtt. Piroska jó anya volt. Szép csendes szóval nevelte a kölyköket és a szokásos anya-gyerek viszonynál mindhárman közelebb kerültek egymáshoz. Azt mondják, az anyák, jobban szeretik fiaikat a lányaiknál. Igaz, vagy nem az általánosítás, mindegy. Piroskánál ez másképp alakult. Panni a tizenhatéves nagylány, már túl ez első szerelmen kedvence volt és bizalmas barátja is lett édesanyjának. Az eligazodás ember-ember közötti viszonyban, az ezernyi kérdés nyílt és bátor felvetése és az anyjától kapott okos, értelmes válaszok olyan barátságot szőttek a két nő között, ami Piroskának a gyerekkori önmagát juttatta eszébe. Időnként elgondolkodott, mennyire ismétli magát az élet. Ott, az ő lánykorában is megvolt a hasonló viszony, de mily érdekes, az itt létrejöttben is ő az irányító, ő adhat tanácsot, őhozzá fordul kéréssel-kérdéssel a bizalom. Panni imádta az anyját és büszke volt a barátságra. A másik gyerek, Tóni, a már első gimis nagyfiú inkább volt apás. Érdekelték a motorok, az apja szerelő munkája és kevésbé nyílt meg kamaszkora gondjaival Piroska előtt. Piri mindkettőt gyakran ölelte magához és igyekezett látható különbséget nem tenni közöttük.

A pár napos kórházi tartózkodáson belépumpált vitaminok, a csend és a jó értelemben vett magány Piroskát rendbehozta. Hétvégén megjött a férj, felpakoltak és irány haza! A megérkezés öröme után Piri nagy füzettel, tollakkal felszerelve rángatta ki a net előtt görnyedő férjet a házból, és irány a tanya tárgyalója! Dolog van, beszélgetés lesz megint! István tudta, ha a nő elkezdi, nem lesz menekvés, így aztán ment is utána engedelmesen. Órákig tartott, amíg a viszonylag egyszerű végeredmény elérésének módját vesézték. Számba vettek minden eshetőséget és István fájó szívvel vehette tudomásul, ha veszteséggel, hát veszteséggel, ha főszezon előtt, hát főszezon előtt, a saját tulajdonú négy ski-től meg kell válniuk, de gyorsan, Piacra vitték Piri kocsiját is, egy hároméves Audit, és a befolyt összegekből tizenöt napon belül minden azonnali égető sebre tapaszt ragasztottak. Nincs többé pallos a fej fölött! Jöhet a munka!

 

Jött is. Istvánnál a május melegével megjelentek az első jet-ski-sek. Igaz a járműlétszám csökkent, de a hat lízingelt kétéves termelte a bevételt, vízen volt minden esőmentes napon. A horgásztanyán is megnőtt a látogatottság. Az enyhe éjszakák, az este csendje, partközelbe csalta a telepített nagy pontyokat, rabolt a csuka az ívó küszök között, túrták a nagy termetes márnák az iszapot a nádas mellett. Igazi paradicsom! A vendégház tíz szobája hétvégére elkelt, de sokszor maradt a főleg nyugdíjas korú, tehetősebb polgárnak kinéző vendégsereg egy-egy hetet a tónál. Piroska bebizonyította, hogy jól számolt. A napi bevételként tervezett, előirányzott összeget elérték, s mivel jött a nyár, számítani lehetett arra, meg is haladják nemsokára.

 

Április emléke, az elvetélt gyerek elmúlt. Piros rendbejött, újra nőnek érezte magát. Mint mindig, most is elkezdte küldözgetni félreérthetetlen jeleit István felé, hogy úgy érzi, itt az ideje a szexnek is. István, aki abban az évben töltötte be a negyvenegyet, nappal a kikötője rendjét, a járműkölcsönzést végezte, a délutánokon és esős napokon motort szerelt. Vagy bérbe dolgozott egy-egy megkeresésre, vagy tuningolta saját verseny ski-jét, készült dunai, tiszai versenyekre. Hétvégeken eltűnt, a kölcsönzést Pirire hagyta. Az éjszakákat a képernyő előtt töltötte, rászokott a netre, kereste barátok, hasonszőrűek társaságát. Tanácsot osztott, katalógusokat böngészett, elvolt magával. A közös hálószobába úgy kettő után surrant be, lefeküdt és hamar elaludt. A nőt érezhetően nem kívánta. Miért? Ki tudja, hisz Piroska szép volt. Teste két szülés után is lányosra fogyott vissza formái megmaradtak hívogatónak, mellei apró, de feszes, szép két halomként kinálták magukat. Pirosban jó adag hiúság is volt. Sokszor és sokat állt tükör előtt, és kritikus szemmel nézegette a visszanézőt. Tetszett magának. Ilyenkor felizgult, és szégyenérzet nélkül magáhoznyúlt. A hosszú házasság sivár, lerövidítet és élményt nem nyújtó, eredménytelen ágycsatái már rég megtanították a magad uram, ha szolgád nincs mondás ilyen területen történő alkalmazására. A legváratlanabb helyszíneken, élethelyzetekben tört rá a vágy, és ha tehette azonnal ki is elégítette magát. Az ujjak játéka gyors volt és eredményes. Idővel rabja lett magának, játékait többször eljátszva naponta. Mégis, a minőség más! Kellett a másik test érzete, ha ritkán is jött, kellett az ölelés, a férfiszag, az érzés, hogy benne vannak. Panni lánya már egy éve fiúzott, és bizalmas kapcsolatuk természetes velejárójaként boldogan mesélte élményeit a világ változásának rendje szerint, semmit nem kendőző fizikális részletességgel. Az anyát a hiányok és az elbeszélés is izgatta. Maga is ölelésre vágyott.

 

Két-három éjszakán próbálkozott. Megtett mindent. Kedveskedett Istvánnak, melléült, próbált hozzábújni, sőt, amit sosem szokott, még kérte is, „Gyere, gyere, menjünk, feküdjünk le együtt! Kívánlak!”

 

Nem tudni, mi volt, vagy volt-e egyáltalán magyarázata a férji érdektelenségnek. István nem nőzött, a családját és Pirit is szerette. Csak tán másképp. Libidóhiány? Lehet. Piroska kivárt.

 

A hétvégeeltelt, s István lelkesen érkezett haza Mohácsról, ahol a soros versenyen negyedikként rangos elismerést kapott. Mesélt a gyerekeknek, mesélt Pirosnak és látszott átéli újra az izgalmakat, örül. Piri hagyta a családot lepihenni, hagyta Istvánt is belehuppanni a fotelba a gép elé, megfürdött és a zuhany alatt segített magán. Élvezte. Várt kicsit, megtörülközött, aztán elkezdte szépíteni magát. A hálóban sokáig válogatott a fehérnemű között, míg rátalált a kedves-kedvencre, a bőrét oly mesterin kiemelő mélybordó csipkésre. Haját is rendberakta. Az őszülés már korán elérte, a festésre rákényszerült. Gondosan, adva magára, mindig úgy, hogy az ősz alap nehogy lenőjön. Szép, tiszta volt. Kívánatosnak érezte magát. Az érzés, és a készített terv várható örömének izgalma újra felhevítette. A keze mozdult volna az ágyéka felé, de visszafogta. Csak igazított a bájosan formára alakított fanszőrzeten de semmi játék! Más a cél! Mosolygott magában: „Furcsa egy nő vagyok. Itt izgulok és meg akarom hódítani azt, akivel húsz éve élek!”

 

A szekrényből elővadászta a legújabb szerzeményt. Bordó selyemköpeny. A hétvégén vette egy elegáns butikban, magára igazíttatta, hogy épp takarja formás fenekét. A rövid lábak így megnyúltak, a selyem puhán simult a formákra, kellemes hűs érzést adott a hevülő testnek.

Kiment a konyhába. A hűtőből Camparit vett elő, hozzá széles öblű kehely formájú poharat, kettőt. A pohárszéleket bevizezte, cukorba mártotta és rájuk biggyesztette az előírt vékonyságra vágott citromszeleteket. Elégedetten nézett munkájára, s mindkét pohárba töltött. A gyomrában mocorgó vágy, a készülődés a hódításra és a valahol legbelül érzett bizonytalanság megemeltette vele a Camparis-üveget és indulás előtt nagy kortyokat húzott belőle.

 

Minden kész! Indulás! Kézbe fogta a két poharat, vetett egy pillantást az emeleti hálószobák ajtajára a hallból, rögzítette fejben a csendet, a júniust, az éjszakát, a vágyát és bement a dolgozószobába. István a képernyő előtt, az asztalon zöld burájú, irányított, de tompa fényt adó dolgozólámpa, az ernyőn villódzó képek, csónakok, árak, versenyek képei. Piri az asztalra tette a két poharat, oldalt megállt István előtt és lassú, kecses mozdulattal végigsimított magán. Lassan, érzékien. A mozdulat valahol a mellek alatt indult, oldalt végigcirógatta a derekat majd megállt a combtőnél. Szép volt.

„István! Neked hoztam mindent!” – mondta nagyon halkan. „Igyál! Várj, melléd ülök!”

 

A köpeny lazán megkötött övének csomóját oldva a selymet vállain hátracsúsztatta, hagyta, essen csendes surranással a földre. Ott állt, várakozón. A mélybordó melltartó, a csipkés bugyi vakító emelték bőre fényét. Ragyogott. Várta az egészséges reflexet, várt egy mondatot, egy simogatást egy elismerő pillantást.

„Kösz az italt. Mit akarsz Piri? Miért nem alszol?”– jött a fotelből. István fel se nézett. Lekötötték az új típus remek műszaki adatai, a leírások, a betűk, képek.

 

Piri nem szólt. Lassan lehajolt, felvette a köpenyt a földről, karjára vette és megfogta a poharát. Nézte a cukros pohárszélet, a citromot, aztán egyetlen szótlan mozdulattal magába öntötte az italt. Semmi korty, semmi íz, csak ital. Le a torkon, a gyomorba, hogy erőt, hitet adjon a döntéshez, amit meghozott. A poharat letette István asztalára, s csak annyit szólt: „Tőled, semmit!”

Megfordult, nyugodt, erős lépésekkel ment be a hálószobába. Bőröndöt vett elő és belepakolta ruháit. Nem óvatoskodott. Nem számított, mi gyűrődik, mi nem. A cél csak egy volt: Ki innen! Ki ebből az érzelemtelen, sivár valóságból! Ki azonnal és véglegesen!

A bőröndök megteltek, s ő felköltözött az emeletre, a gyerekek melletti kis kétszer-hármas vendégszobába. Még kétszer fordult. István a gép előtt szöszölt, előtte két üres Camparis-pohár.

Piri a kisszoba ajtaját kulcsra zárta……

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.