Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Kép

 

KŐKERESZT, SZENT ISTVÁN ELŐTT

 

A gáton, a küszleső alatt,

faragott idol. Vízállás-lesen, jó magasban,

betonba verten embernyi Krisztus.

Felszögelten

mér múló időt, számol hajót,

oszt mindig túlpartra néző szemmel

szokott, számbavett, szeretett ittlakót’,

vendéget, strandolót,

csoportba.

Támogat, tűr és tilt

lábához naponta hozott csokorba

szedett hozzátartozást, megférést, elutasítást,

kétszázforintos’  napi bért virágban-nyárban

szed dézsmaként,

s ritka koszorút,

november havában.

Gyertyákat olykor.

 

Cserében a gát fölött,

eső mosdatta lábbal hirdet igét.

Nem hallható.

„Míg itt vagyok, s lábam folyóra nem teszem,

meg nem úsztok!”

Látható, felfogható.

Üzenet.

 

A kőkereszt, majd kilencven éve állt.

Kő-Krisztus elődjét, bádog-borzadályt

ette rozsda. Koronán tüskék lekoptak,

corpuson stigmák esővíz fogóknak

minősíttettek át.

Gyűjtött a nép. Hitét ki-kiben lemérve nyitotta zsebét,

adott szobrásznak pénzért-izzadást,

s az Úrnak megújulást a kőben.

Darwinnal mérve pár röpke év.

Új időben.

 

Szeretem azt a keresztet.

Rajta a testet Istennek tudom.

Istvánkor, tőle kapottként pirul asztalomon

új lisztből sütött új kenyér.

Dolgoztam érte.

Áldása nélkül, mégis, mit sem érne

pirosra égett, kevert kovásza

összes vízen úsztatott nyaramnak.

Neked töröm meg, s adok belőle sóval,

hogy veled maradjak,

míg vetésre viszik égetett porom a kétszavak.

 

Isa, az egyik.

 

-csataloo-

Balog Gábor.

2010.08.17.

http://www.youtube.com/watch?v=gpwhH0iSTYc&feature=related