Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KÁRTYAVETÉS

 

Húsz éve félretett öngyújtó lángja

villant szikrára tüzet.

Rossz szokás, füstölöm a pödörtben megmaradtat.

Szaga is hordja majd.

Dohány, pár szál kipergett, zsebben rekedt Arad,

magyar, és kincsekkel Kolozsvár hiteget.

Kitelepülők csapata integet vonatablakból

keletre-nyugatra.

 

Dohány.

 

Vágott szálai légbement álmok.

Az emlékek is formálhatók lesznek, mint a füstök.

Nagy üstökben várok alám fűtötten tisztítást.

A tűz talán megérlel,

minden hitt, varázsolt csodám

lényegét teszi lángokba, rőt,

deres, égett szálakkal szőtt eszenciákba.

Hamuba.

Tarisznyába, ha tetszik,

pogácsaként.

 

Háborúztam egy elvetélt életért.

Marokba fogtam összefogható

maradék reményt korlátolt időre.

Dőre tett volt,

Tőlem megszokottan,

kopottan, semmit koppanó napokban

vártam a reggelt,

és rendre tovább aludt Napom.

 

Az ész választ el a kedvesemtől.

Család, csalárd játékot kijátszva,

magánbajokra pakol lap-lapot.

Überli önmagát.

Fest piros holnapot halálra.

 

Kopott, negyven év. Dunszt.

Valós kombináció. Nekem, mi lenne jó?

Mellékes. Sem történelmet, sem

múlandóságot nem érdekel.

Értékén megveszem, s rakom majd polcaimra.

 

A parti megy.

Vetjük.

Veti cigány a kártyát.

Fehérben. Sokszor, hajazva holnapok hitére.

Nász – és gyászmenetben.

Te meg én. Mi. Ketten. Ki-kinek kiróttan itt lakó.

Lapjárást ismerünk.

Megyünk. Ki erre, ki arra.

Ahogy a fennlakó, a sosem látható akarja.

Lelke rajta!

 

-csataloo-

Balog Gábor

2010-09.17.