Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ÉJJELI ÉNEK

 

Dididú, diridamm-damm, dombele-dom.

 

Tudom, lehetnék jobb.

A tízedikről kinézve láthatnám ember méretűnek a hangyát.

A rongyát rázó fél-fűszerest is nézhetném

királynak,

tőzsdealkuszból levezethetném

kis logikával az esténként

nőt felejtő és résekre ácsingózó vágyat,

csak szavakat kéne összefűzni.

 

Diridammbele, domm-bú.

Párommal énekelem, teraszon.

Együtt utáljuk a teliholdat.

Népes szúnyogcsapat látogat,

tapsoljuk ,

ahogy támad a had csalinak kiült vért.

Bázisokat.

 

Egyszer füleket álmodtam. Sok, nagy fület.

Rímre, dallamra nyitottat,

széles cimpájú kagylót, átfúrtat,

elálló szélvitorlát.

Hallgattak. Hizlalta mídászi nagyra

mindet az álom-ihlet.

Az álmomban költőkkel ültünk a kertben

és számoltuk lámpára érkező koppanóbogarak ritmusos érkezését.

Sokan voltunk.

Én figyeltem.

Lestem, hogy tanulja

egy szem futrinkabogártól a futurizmust

a rámenősebb.

 

Tapsoltam egyet, s a szétálló fülek,

tetovált lepkék, elrepültek

valami éjjeli mézre.

 

Diridammdiri, dammdiri-domm-domm.

 

Mondom.

Elrepültek!

 

-csataloo-

Balog Gábor.2010.07.01.