Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AZ INDULAT

 

Az indulat,

lassan érik, mint a seb.

Hízik, duzzad, belobbad,

s osztja gennyét.

Egyetlen út a gyógyuláshoz, ha felfakad.

 

Folyó.

Felhők könnyéből induló,

mélybe szivárgó gyenge vízér,

kőtörő, bányász,

művész a mélyben,

barlangrakó már föld-alatt korában,

visszanézéseket rögzítő,

fojtott düh, energia.

Könyvelő, sértést begyűjtő,

pap, lehet hitoktató, de feljelentgető is,

ha tetszik, képviselő, új idők kaméleonja,

egyazon hévvel.

 

Erőt kap ingerekből,

záporokból begyűjtött vizekből,

s kibuggyan ego- hegy oldalában.

Görget magában minden kioldott meszet,

hullt avart,

medrébe pottyant gallyakat,

épít gátat, és lebontja.

 

Vad, fékezhetetlen,

mindent egyszerre mond.

Festőtanonc, kézben ecsettel,

kioktató,

a természetnek tart előadást,

mi volna jó,

hogy elviselhető vele,

vagy nélküle az élet.

Áttör  szurdokot, s tombol,

míg el nem jut lapályra.

Ott megcsendesül.

 

Mikorra mérgét kihányja,

tán épít is.

A hordalékon, saját torlaszokból

élőföldet fakaszt.

Szigetet varázsol

a hegy oldalából 

laposan messze nyúló semmibe.

 

Tán költő lakja egyszer,

és benne is él talán.

Indulat.

 

-csataloo-

Balog Gábor

2011.02.05.