Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ANZIX 1957

ANZIX 1957

Hosszú szíj-telek volt a nagyszülői birtok. Osztott. Az utcafronton „rendes” falusi ottlakó család, két leánygyerekkel, a hátsó, a nagyobbik telekrészen szoba-konyhás, nádfedeles kis vityilló, az unokák nyári birodalma.

Mi, unokák, városiak mind, korfüggően, három éves kortól, nyaranta nagyanyai felügyelet alá kerültünk, s miénk volt az a világ.

Szélesebb, tágabb mint a város. A falut keresztben átszelő két utca, a földes, meg az aszfaltos, a hajnalban kondát ostorpattogtatással begyűjtő kondás vonulása makkoltatásra, a kolompszó mellett jó korán kihajtott csorda, a kis- és nagykalapács hangja a szomszéd kovács udvarából, a baromfiudvarok kukorékolás-versenye, épp úgy, mint a városban felnövőt ijesztő pottyantós árnyékszék, s mellette a csalánmező, amit szabad volt fiúknak reggeli levizeléssel irtani.

Mienk volt napkelte után a falu. Mindenkivel akire ráköszöntünk, s visszaköszönt. És mindenki visszaköszönt.

Bejárósak voltunk a közeli és a távoli rokonsághoz. Jó szóra, zsíroskenyérre.

Az utca velünk szembéli oldalán, a viperás, ciklámenes, agancsos-szarvasos erdőt ködök, félelmeink és vizes láp védték. Oda, csak egy út volt járható gyereknek. Szülőkkel július végén, korhadt fahídon. Szederfa ághegyén, gyümölcstől lilára festett kézzel-szájjal, teli, piros zománcos kisfazékkal vártuk, míg ideje eljön a kirándulásnak.

 

A lepkék a ház melletti paraszt-díszbokorra torozni jártak, s mi fogtuk őket óvatos ujjakkal. Fecskefarkút, kardost, Amarilliszt, pávaszemet a pór-fajta citrom, meg káposztát - mi jött.

Riglis hátsó kapukon tíz-tíz házon is keresztülmentünk, ha távolibb volt a kóborlási cél, felnőtt beszédből ellesett hírek alapján. Megnéztük a dunyhára fektetett friss halottat hívatlanul, megtaláltuk a rabsic zűrös időkből átmentett fegyverét, töltényeit, kéretlenül.

Sosem hazudtunk. Sem magunknak, sem másnak. Kérdésre igyekeztünk igaz választ adni, ha voltak is félelmeink vélt-várt, vagy várható büntetés miatt.

Fújtattunk, szítottuk a tüzet a kovács műhelyében, orrunkba éget a szaruszag lovak patkolásakor, húztunk vödörszám vizet a kútból, hogy kiszolgált városi zománcos kádba töltsük, s fürödjünk. A kicsik, meg mi is utánuk.

A legszebb, a csodavárás, türelmet igényelt.

Beebédeltünk jól, a nagyi vezette, férfimentes nyári-család. A délután alvásra kárhoztatottak, s a jó lélek lepihentek.

Mi nem.

Az első felnőtt-szusszantás után jött velünk pokróc, s s mi hárman, egy másodikos, s két épp végzett kis-elsős, rokon-szomszéd, vegyes csapat, elindultunk a hosszú paraszttelek végibe, a búzamező felé. Tanulni!

Köszönt az úton a megmászhatatlan óriás cseresznyefa, s mellette társa, a szelíd gesztenye. Termésük egyiknek sem ettük, az egyik túl korán a másik túl későn érett taníttatásunk menetrendjeiben. Nem volt járt csapás arra, ahogy nyári ott-lakóknak veteményese sem volt. A rövidre növő ős-gyep tűrte, s temette lábnyomunk.

Messzire mentünk. Túl telekvégen, bele a pipacsos, búzavirágos búzamezőbe.

A takarót leterítettük, s hárman, a másodikos, meg a két elsőn épp túljutott levetkőztünk, hogy játsszuk nem tudom hogyan, melyikünk ötletéből megtalált kedvenc játékaink, a doktorost, meg a papás-mamást. Minden további életünk ma is meghatározóját. Komolyan, korhoz, tudáshoz illő átéléssel, kíváncsisággal.

A kor Kék Lagúnája volt. Lélekben épp hogy, vagy alig sem, testben biztosan piszkosan, tisztán, ártatlanul és már határvonalhoz közeli ártatlanul, arany-sárgában, kékben-pirosban.

Valami ócska, kiszolgált pokrócon, három méterre a „láncos kutya” elleni védelemre ásott, két méter mély lövészároktól.

Mára semmire, semmi történésre nincs tanú. A falu sincs meg, a lányok is alszanak.

Lehet, csak álmodtam a kondát, a csordát, a szeder-festette szájat, a csalánt, hosszú két utcát, meg a papás-mamást?

A világ dicsősége így múlik el.......

Balog Gábor

-csataloo-

2017.09.29.