Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

A VÉLEMÉNY SZABAD

 

 

Néhány gondolat a KUPÉ folyóiratban, AMATŐRKÖDÉSEINK  címen (szerző: Hortolányi Gábor) megjelentetett kinyilatkoztatáshoz.

 

Eredeti, saját munkámban az egyes passzusok mellé bevágtam a KUPÉ folyóirat on-line változatának főoldalán ma, 2010. április 3.-án is fellelhető cikk egyes, vonatkozó és kimásolt vágóképeit. Itt, erre lehetőség nem lévén, beidézem az egyes szakaszokat!

 

„Az álmok furcsa jószágok.”

 

A jószág szó gyűjtőnév. Különféle értelmező szótárakban elsősorban, az elsődleges értelmi kötődés szerint az állatállományhoz, ezen belül a háziállatokhoz kapcsoljuk. Használata, véleményem szerint, főnévkapcsolás esetén is egyes számban célszerű. Így: „ Az álmok -

furcsa jószág.”

Irodalmista elgondolkodhat ezen!

 

„Mert fellelhető léptem nyomon szerzeményeitekben a szaktudás hiánya.”

 

„ Léptem nyomon….” Jóindulattal csak elütésnek feltételezem. Helyesen: Lépten-nyomon. Kötőjellel. A munka egészében fellelhető számtalan vesszőhibára nem is kívánok kitérni.

 

Van egy kulturális lapnak olvasó-szerkesztője?

 

„ akik ki kérik maguknak, hogy dilettáns írók, vagy költők.”  

 

Nyelvtanilag ellenőrzi valaki a nyomtatásra kerülő anyagot, s ha igen, ismeri a magyar nyelv szabályait? Igekötő és ige! Hogy is tanították az írásmódjukat?

 

Más: Az idő és a kor összekötése a magasság szóval úgy tizenöt éve került a köznyelvbe. Az 1994-es választási ciklusban, a Horn-kampányban az akkori miniszterelnök-jelölt egy beszédében, annak sorozatos ismétlésében vált általánosan ismertté, később kvázi-elfogadottá. Nem tartom szerencsés szókapcsolatnak.

 

„/ Ma már Nobel díjas írók vannak olyan színvonalon, hogy az szégyen az írásra és nemzetükre nézve is./”

 

Nem stilisztikai, nem is nyelvtani, inkább a tartalommal mosolyogva vitatkozó a megjegyzésem a zárójeles mondatot olvasva.

Ha nem tévedek, kilencvennyolc esetben osztottak ki irodalmi Nobel-díjat. A díjazottak között olyan óriások nevei szerepelnek (messze nem a teljesség igényével kiemelve itt), mint

Sienkiewicz, Kipling, Lagerlöf, Tagore, Rolland, Shaw, Yeats, Mann, Faulkner, Pirandello, Hemingway, Solohov, Neruda, Singer, Steinbeck, Márquez, Sartre.

Kétségtelen, hogy a díjazottak között akad magyar nyelvterületen kevésbé ismert. Ez magyarázható a profit-orientált könyvkiadás változó-változott kiválasztási technikájával, a fordítási nehézségekkel (hisz a díjazottak között magyar anyanyelvű csak egy van), és a korlátozott megjelenési példányszámokkal is. Magyarázható azzal is, a szerzők nem minden műve úgynevezett sikerkönyv. Mégis, egy kizárólag anyanyelvén, adott esetben magyarul beszélő, magát irodalmistának nevező pamflet-szerzőtől, tán túl erős a zárójeles mondatba tett általánosítás! Akaratlanul is adódik a kérdés: Vajon, kiket ismer, kiktől olvasott bármit is eredetiben – de legyünk megengedők – fordításban a sommás véleményalkotó?

 

„Hogy Attila, Faludy, Dallos, Vass és még sorolhatnám, pitiáner sklibrelek voltak.”

 

Gyakori hiba a nem kellő felkészültségű, s a megjelentetésre szánt irományt hanyagul kezelő közegben az idegen, vagy idegen eredetű szavak téves, hibás alkalmazása.  Tipikus eset. Alkalmazója hallotta valahol, félrehallotta és lusta volt utánanézni. Jó esetben, egy idő után rájön a hibára, de meglehet, nem talál figyelmeztetőre, s egész életében nevetségessé teszi magát a rossz szóhasználattal.

Itt az első bekezdésben használt „sklibrel” szó a hibás.

Helyesen: Skribler = firkász.

Azt hiszem, itt érdemes beidéznem a pamflet szerzőjének idevágó mondatát:

Az író nem hibázhat. Az írónak ismernie kell a műfajelméletet, a szavakat, a nyelvet, az életet és hosszan sorolhatnám. Az írónak állandóan képeznie kell magát.”

Egyetértek!

(Magánjellegű észrevételem, hogy személy szerint rühellem József Attilát csak keresztnéven emlegetni. Túl bizalmasnak tűnik az ilyen megközelítés. Kortársa, rokona, barátja tegye. Én nem fogom. Más kérdés: Amikor Vass-t ír Wass Albertre gondol?)

J

 

„Van egy kör, akik uralják a kiadókat, akik közé kihalásos úton lehet bekerülni, ám ha jól megnézzük úgy sem egyszerű, mert ők saját maguk emelnek fel valakit maguk közé és lássuk be, hogy bizony számukra számít a származás is. Nem szeretnék neveket említeni, csak körül kell nézni alaposan az írószövetségben vagy a nagyobb elprivatizált  (ellopott) kiadók vezetésében.”

 

Nézzük együtt! Állítás, állítás hátán. Kemény sorok, zsigerből jött érzelem. fűszerezve egy csöppnyi burkolt, nem túl illatos rasszizmussal ott, ahol származásról beszél. Lenne lehetőség érvelésre, bizonyításra, hisz a kisbetűvel leírt intézmény, az Írószövetség tagnévsora nyilvános. Kicsit bizarr, ahogy a szerző egy kilencszáz körüli tagot tömörítő csoportot válogatás nélkül egy kalap alá vesz, minősít. Ismétlem! Tények felsorolása nélkül!

 

„Már ha lenne magyar író, mert valódi képzés nincs.”

 

Ír a képzés hiányáról. Csak pár perc keresés az adatbázisokban és sorra adja ki az író- és

költőképző kezdeményezéseket, vállalkozásokat a gép. Olyanokat, ahol olyan neves előadóktól tanulhat, aki képzés során szeretne íróvá válni, mint Baranyi Ferenc költő, műfordító, Czigány György költő, Dallos Szilvia író, színész, Dinnyés József énekes, zeneszerző, Kaiser László író, költő, Madarász Imre irodalomtörténész és sorolhatom tovább.

 

„…vagy a nagyobb elprivatizált  (ellopott) kiadók”

 

Ír „ellopott” kiadókról. Lopni bűn! Az olvasó, ha nem figyel oda, még azt hiheti, ez az ember tud valamit!

J

                                                          

Az előbb, fél mondattal utaltam arra, a magam részéről nem hiszem, hogy íróiskolában kell kinevelni az írót, költőiskolában a költőt. Nem hiszek műhelymunkában, mert az irodalmi alkotást szigorúan (tudom, akadnak nagynevű kivételek) az egyén, az egyedi, a másoktól alapból különböző és jól megkülönböztethető egyén hozza létre.

Van azonban az irodalomnak egy olyan ága, amit szervezett, rendszeres, dolgos-munkás képzés és önképzés nélkül lehetetlen művelni!

Ez a kritika!

A kritikus hosszú éveket képezi magát, könyvtárnyi könyvet olvas, kutat, míg évek múltával, az egyéniségéből, képzése irányultságából és tudásanyaga mélységéből kiindulva, félőn, de kritikát mond.

 

„Engem utoljára azért zártak ki egy portálról, (nem titok Dunapart-Café) mert a szépreményű ám tehetségtelen és szakmailag képzetlen, önjelölt zsenik panaszkodtak a főnökasszonynak, hogy kritizálni merem a műveiket.”

 

A cikk szerzője arra panaszkodik, kritikája miatt érték retorziók. Nem úgy van! Véleményt mondott, nem kritikát. Óriási a különbség! Személyes, szubjektív véleményt, ami esetleg nem nyerte el egyesek, vagy akár sokak tetszését milyensége miatt.

Innen már ragozható, hisz a vélemény szabad. Esetenként be is törhetik az ember fejét érte.

J

 

 Olvasom tovább. Jön egy adag tényleírás. Bizony ilyesmi előfordul. Gyakran.

 

Végezetül egy utolsó idézet:

„Kirúgtak, mert szerintük bomlasztottam. A kritikával bomlasztottam és nem építettem. Mert az ő szemükben az az építés, ha minél több regisztrált tag van, akik aztán beszélnek a semmiről a saját semmilyükről.”

 

Visszautalnék az előbbi idézetben fellelhető „képzetlen” szóra, mielőtt ragoznám a fenti idézet gyöngyszemét.  (Vesszőhibára, mint eddig, most sem térek ki!)  

JJ

A szerző birtokos szerkezetbe, viszonyba helyezi a semmi szót. Hogy is van ez? Az én semmim, a te semmid, az ő semmije. A mi semmink, a ti semmitek, az ő semmijük.

Tetszik látni, semmi esély az elipszilonos írásra!

Csak halkan kérdezem, beszélhet - másokra mutogatva -  a szerző képzetlenségről?

Tudom a választ: Beszélhet!

De minek????

JJJ       

 

Balog Gábor

-csataloo-

2010.04.03.

 

P.S. : (Isten nyugosztalja), Hofi Géza után kérdezem halkan: „Alszanak, emberek?”